Liba és bogyólé
Közeledik Márton napja, ami csak a libáknakrossz hír. Nekünk ez az újbor ünnepe (is)!
A Vasárnapi Blikk-nek írtuk.
Bár Mártonnak ,az egykori tours-i püspöknek, a mi korabeli „vasi celebünknek” (ő ugyanis a Római Birodalomhoz tartozó Savariában látta meg a napvilágot) a borhoz vélhetően leginkább az Úrvacsorán volt köze, az újbor ünnepe mégsem csupán a mai vendéglátósok marketingfogása. Szent Mártonhoz, Magyarország egyik védőszentjéhez ugyanis számtalan legenda kapcsolódott – némelyik közvetlenül, némelyik csak közvetetten. A leghíresebb természetesen a libás, pontosabb ludas legenda: a szerény Márton állítólag a ludak óljába bújt el, hogy ne őt válasszák püspöknek a tours-iak, akik lelkesedtek a Jézus-látomás hatására leszerelő és megtérő egykori római katonáért. A ludak gágogása azonban elárulta Márton rejtekhelyét. Hogy az utókor végül nem egyszerűen „Ludas Marciként” őrizte meg az emlékezetét, annak az a legfőbb oka, hogy Márton végül mégiscsak püspök lett, méghozzá nagy köztiszteletnek örvendő, aki haláláig gyámolította a rászorulókat. Szülőföldjén, már a Honfoglalás előtt is komoly kultusz övezte alakját, amit a kereszténység felvétele csak megsokszorozott: Szent István királyunk egyenesen Márton képét hímeztette bandériumai zászlajára és az ő tiszteletére emelték a mai pannonhalmi apátságot is, amelynek környező dombjain immár ezer éve termelnek szebbnél-szebb borokat. (Volt cca. 60 év kényszerpihenő, de a bencések azóta helyre tették a kizökkent időt.)
Márton alakja számos népszokásban őrződött meg. A libás anekdotára utalva úgy tartjuk, hogy aki november 11-én nem eszik libahúst, az egész évben nem lakhat igazán jól, akármit is eszik. És a népi hagyomány szerint Márton volna az újbor bírája is. Ez persze valószínűleg csak afféle képes beszéd, hiszen itt inkább naptári egybeesésről van szó, mint életrajzi előzményekről, bár az tény, hogy Tours a Loire-völgyéhez tartozik, ami pedig az egyik leghíresebb francia borvidék…
Márton szentté avatásának napjára esett ugyanis a téli évnegyed kezdő napja, egyben a paraszti év vége. A cselédek ekkor kapták meg időarányos jussukat, „éves bónuszként” pedig általában valami baromfit, főként libát, mert az ősz végére rendszerint túlszaporodott állományt amúgy is meg kellett „ritkítani”. Ilyenkorra forrt meg az újbor is: a must novemberre már a későn szüretelő fajták és vidékek esetében is átlényegült borrá.
Az újbor-kultusznak egyébként Franciaországban van a legnagyobb hagyománya: a Burgundiától délreeső Beaujolais (ejtsd: ’bozsolé’) környékén sajátos technológiával készítenek friss, gyorsivású könnyed gyümölcsös borokat, amelyek közül az újbor, a Beaujolais Nouveau törvényileg előírt ütemezéssel kerülhet csak forgalomba: november harmadik csütörtökén ezért kilövésre kész boros kamionok várják az éjfélt, hogy a párizsi bisztró-tulajdonosok másnap végre kirakhassák a hagyományos jelzést: „Beaujolais Nouveau est arrivée!”, azaz megérkezett az újbor. A mi közép-európai fanyarságunkra jellemző, hogy a villányi Vylyan pincészet néhány éve Bogyólé néven palackozza a Márton-nap környékén piacra dobott újborát. Ezért a liba mellé ma már hozzánk is megérkezik a bogyólé minden novemberben …
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: liba. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: liba. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. november 11., péntek
2011. november 6., vasárnap
Ha lúd, legyen kövér
A Vasárnapi Hírekben megjelent cikkünk.
Márton napja, azaz a közelgő november 11.-e hagyományosan a libás ételek és az újbor ünnepe. És ugyan a mondavilág számon tartja a tours-i püspök, Szent Márton legendáját – aki a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de gágogásuk elárulta rejtekhelyét –, azonban mint minden népi legendáriumnak, így a Márton napi libás ételek tradíciójának is inkább praktikus okai vannak. Ugyanis szárnyas barátunk Márton napja körül van csúcsformában, ilyenkor éri el legteljesebb fejlettségét, ezért logikus, hogy ilyenkor kerüljön a sütőbe, majd az asztalunkra. Az már csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy ekkortájt érik a must is borrá, így kézenfekvő, hogy a libák részegen ájuljanak gyomrunkba.
Magyar Elek, aki az 1920-30-as években Ínyesmester álnéven publikálta receptjeit többek között a Pesti Naplóban és az Athenaeum Almanachban, így ír a novemberi ludakról: „Még nem vén, nem kemény és nem szívós, ellenben legjobb erejében van, ennélfogva húsa is erőteljes, táplálóértékben és ízekben gazdag.” Ugyanő legkedvesebb szezonális ételeként a ludaskását jelölte meg, mert Márton napja körül „fő, párolódik ki belőle pompás, kocsonyás, zamatos leve, mely a rizskását átitatván oly nemes eledellé emeli.” A ludaskása az olasz rizottó és a bácskai rizseshús között van félúton: a csak gyorsan lepirított, majd alaposan főzött libaaprólékot a zsírján megfuttatott rizsre kell pakolni, majd az egészet aranyszínű libalevessel kell felönteni, hogy aztán szépen lassan összefőjenek. Végül libazsírral kell megöntözni, a tetejére pedig friss libatöpörtyű kerül.
Nem egy diétás egytálétel, így a melléje választott bornak komoly feladat jut, hiszen a liba alapvetően zsíros jellegét megfelelő savakkal kell ellensúlyozni (avagy szétcsapatni). Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gyors pirítás ellenére a ludaskása főtt, és nem sült étel, ezért itt érvényesül a bor-étel párosítás egyik aranyszabálya: főtt, párolt húsokhoz könnyebb, míg pirított, sült húsokhoz inkább robosztusabb, testesebb borokat igyunk. Tehát egy jó savú, de könnyed fehér bort kell keríteni partneréül. És ha már a liba mellett az újbor ünnepét is üljük, bátran gondolkodhatunk primőr fajtában (ami a közvélekedéssel ellentétben lehet fehér és rozé is), hiszen ezek alapvető sajátossága, hogy üdén savasak és nincsen nagy testük. A Pannonhalmi Apátsági Pincészet újbora, a Szt. Martinus Cuvée minden szempontból tökéletes partnere a ludaskásának: a Királyleányka – Fűszeres tramini – Pinot blanc trió meleg, gyümölcsös illata szépen idomul a gőzölgő kásához (míg például egy virágos illatú Irsai Olivér „túlkiabálná” a libás egytálételt), szép, üde savassága pedig megfelelően ellensúlyozza a libazsír egész estét betöltő jellegét.
A századfordulós hangulatú ludaskása után következhet a nagy klasszikus, a sült libacomb, amelyet a szokásos párolt káposzta és a krumpli valamely formája helyett izgalmasabb körítéssel is kínálhatunk. Mi almával és fügével sütöttük össze a ludak lábait, amihez még egy szál rozmaring is odaférkőzött, majd sütőtökös pitével tálaltuk. (Fontos, hogy ne édes, hanem sós verzióban süssük meg a pitét, azaz sem cukor, sem fahéj nem kerülhet a töltelékbe, ellenben rendkívüli mennyiségű bors igen.) A komplex és intenzív ízű köret miatt közepesen testes vörösbort kerítettünk hozzá: a Konyári Pince 2009-es Jánoshegyi Kékfrankosát és Weninger 2007-es Spern Steiner Kékfrankosát futtattuk meg. A meccsből pedig előbbi került ki győztesen, mert annak gyümölcsös illata és fűszeres utóíze belebújt a liba rozmaringos-fügés-almás köntösébe, szép sava pedig méltó párja volt a liba zsírosságának. Nem elvetendő ötlet Kékoportó újborral összeházasítani a sült ludat (például Vylyan Bogyóléjével vagy Szemes József Portugieserével), ám ez esetben maradjanak a klasszikus lilakáposztás köretnél és a szolidabb fűszerezésnél, hiszen az újborok fiatalka, gyönge válla még nem bírja a komolyabb kihívásokat.
Címkék:
Franz Weninger,
Ínyesmester,
Jánoshegyi Kékfrankos,
kékfrankos,
Konyári,
liba,
ludaskása,
Magyar Elek,
Márton nap,
Pannonhalmi Apátsági Pincészet,
párosítás,
újbor
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

