Horvát borok

Innivaló dalmaták
Még a legnyakasabb Balaton-hívőknek is érdemes néha az Adria – szélesen értett – partvidékére látogatnia: ha nem Abbázia, vagy a dalmát strandok miatt, akkor a gasztronómiáért. A borokért, és amivel „kísérjük” őket.
A Vasárnapi Hírek-ben megjelent cikkünk hosszabb változata.

Bár Horvátország bortermelése is sokáig abban a lyukas cipőben járt, mint a tervgazdasággal sújtott Magyarország, a barátságtalan valóság az, hogy – legalábbis a nemzeti bormarketing szintjén – déli szomszédaink alaposan elhúztak előttünk. Így a művelt borisszának érdemes, a magyar borászoknak pedig, akik a horvátok személyében „perceken belül” piacon belüli, úgy értem uniós versenytársat kapnak, szinte kötelező a horvát (elsősorban: dalmát) borok megismerése. Kezd ugyanis beérni azoknak a horvát borászoknak a munkája, akik az elmúlt évtizedekben szenvedélyesen dolgoztak azért, hogy feledtessék a mennyiséget a minőség elé helyező szemléletmódot és visszaadják a Primorje, Sjeverna Dalmacija vagy Moslavina borvidékek régi fényét, kiaknázzák a bennük rejlő potenciált. Ilyen például Alen Bibich (eredeti szakmája nyelvész), aki Dalmáciában, a már-már giccsesen szép Skradin tóparti kisváros és a közelében zubogó Krka hatalmas vízesése közelébe telepítette borászatát. De beszédes tény, hogy az amerikai borok áttörését eredményező legendás, 1976-os párizsi bormustra kaliforniai hőse, a horvát származású Mike Grgich is alapított már borászatot a szülőföldjén, hogy a helyi fajtákból hozza ki a legtöbbet.
Aztán abban is tanulságos déli szomszédaink legújabb kori bortörténete, hogy a világfajtákat övező kezdeti lelkesedés mintha alábbhagyott volna, és lassan (újra) felfedezik saját autochton, azaz őshonos szőlőfajtáikat. Az északi adriai és a déli dalmát tengerpart az őshonos fajták lelőhelye: pošip, grk, vugava és bogdanuša szőlőből készült borokat keressenek ha Vis, Korčula vagy Hvar szigetére vetné Önöket az élet vagy valamelyik utazási iroda. Van persze egy világhírre szert tett horvát szőlőfajta is: a Split melletti Kaštellában felfedezett crljenak kaštelanski-ról egy DNS-vizsgálatnak köszönhetően derült ki, hogy az valójában a Kaliforniában elterjedt és méltán népszerű zinfandel – amit egyébként az amerikaiakon és a horvátokon túl az olaszok is magukénak vallanak, csak ők primitivo néven:-). Úgyhogy, ha még nehezebb is a szláv eredetit kimondani, ne sértegessük a spliti kocsmárosokat holmi zinfandel emlegetésével…
A horvát-magyar barátság ünneplése közben ne feledjük, hogy szláv szomszédaink egyben a riválisaink is – és nem a MOL meg az Ina héjanászára gondolunk. Minden, borászatban érdekelt ország keresi a maga szőlőjét, ami mind minősége, mind mennyisége okán a zászlóshajó fajtája tud lenni az ország borkereskedelmének. Az olaszrizling (horvátoknál graševina) pedig az a közép-európai fajta, amiből nekünk is és nekik is van mennyiség és kiváló minőség is. A következő évek döntik el, kié az olaszrizling, melyik országot azonosítják majd ezzel a szépreményű, nagy tartalékokkal rendelkező fajtával. Egyébként aki az olaszrizling „égi mássát” akarja idehaza megkóstolni (például, hogy ezáltal lásson a jövőbe), annak Pálinkás Attilának a Vinagorán ezüst érmet nyert 2008-as Mátrai Olaszrizlingjét  ajánljuk, míg a horvátoknál már nemzetközi sztár is akad: a nagynevű Wine Spectator szakújság értékelésén 100-ból 90 pontot ért a Belje – Grasevina 2009-es bora, ami egekbe röpítette a horvát eladásokat.
Ha tehát még idén nyáron Horvátország felé veszik az irányt, keressék bátran Bibich, Figurica, Kozlović, Matošević és Degrassi borait. Egyrészt azért, mert versenyezni, csak egymást ismerve lehet, másrészt meg azért, mert ezek mennek a legjobban az Adria gyümölcseihez és a rozmaringgal fűszerezett pecsenyehúsokhoz. Sretan put!

Nem olasz, nem rizling, de a miénk... (is lehet)

Naplóbejegyzés - VinCE 2011, második nap
1. rész

A VinCE tavaly is körbejárt egy - tiszteletbeli - autochton fajtát, és körbe az idén is. Tavaly a Furmintra esett a választás, idén az Olaszrizlingre. Nem véletlen e kettő befutó helye - de talán a sorrend sem.

Zanza Horkay András (CEWI) előadásából.

A magyar borszakma gyakran állítja maga elé követendő példaként az osztrákot, ami - mutatis mutandis - nem is föltétlen hülyeség: az ország mérete, és ekképpen esélyei a világ borpiacán, a szőlészeti-borászati hagyományok és talán a borfogyasztási szokások is alapot adnak a párhuzamos történetmesélésre. Nem beszélve arról, hogy mindkét ország borkultúráját és -piacát nagy trauma érte a "közelmúltban". Az osztrákokét glikolbotránynak hívjuk, a miénket "tervgazdaságnak".



Somlótól Muzsláig, a Kabócáson át

A két trauma persze sokban különbözik: az osztrákoké az idő egyetlen jelentősebb pillanatába sűrűsödött (1985), a miénk 60 évig tartott. Az azonban közös bennük, hogy az újraindítás folyamata éveket-évtizedeket igényel, és mindkét nemzetet arra kényszeríti: zárjon be minden alkalmazást, aztán nyomjon format C-t. Az osztrákok esetében mindez múlt idő, nálunk folyamatos jelen. Mi még nem találtuk ki magunkat (ld. még "Ha nem lennénk, minket ki kéne találni"), az osztrákok viszont már igen - a piac pedig időközben be is írta nekik a csillagos ötöst az önológia képzeletbeli nagy üzenőfüzetébe. Itt és most az osztrák sikersztoriból csak egy elemet mazsolázunk ki: a fajtaszelekciót. A domináns osztrák fajták felsorolása még tüdőtágulással is egyszuszra abszolválható: zöldveltelini és rizling a fehérek oldalán, kékfrankos és zweigelt a kék sarokban. (Vannak persze világfajták is, de a meghatározó szőlők - mind minőség, mind mennyiség tekintetében - ezek.) A magyar borpiacot leginkább jellemző szőlőfajták egyszuszra történő felsorolásához viszont egy gyakorlott gyöngyhalász tüdeje is kevés volna. Egyelőre. Mert azért a magyar portfólió tisztulása, áramvonalasítása is elindult...

Fehérek közt két ká-európait?
A fehérszőlőknél mind a telepített mennyiség, mind a fajtaborok minősége tekintetében a  a Furmint sanszos a dobogó tetejére, de a szélső pályán nagyon úszik felfelé egy új fiú (vagy inkább egy valaha leírt, de sikerrel visszatérő régi-új fiú): az Olaszrizling.
A magyar bormarketing - ha ugyan van ilyen és nemcsak néhány jóakaratú borbarát logikai konstrukciója - evvel kapcsolatos dilemmája nagyjából így foglalható ma össze:
  a) a Furmint vagy az Olaszrizling legyen-e a fehér zászlóshajó,
  b) a Furmint legyen a magyar fehérek Don Quijotéja (a protagonista értelmében) és az ő hűséges, nagy  teherbírású fegyverhordozója pedig az Olaszrizling...?
A könyv végére lapozunk és lelőjük a poént: az általunk megkérdezett piaci szakértők szerint a b) az okosabb megoldás.
Ezért valószínűleg nem is ezt választjuk: végtére is a magyarok vagyunk, egy nép szüntelen felkelésben a logika és a tények türannisza ellen:-)
A VinCE hazai díszvendége mindenesetre tavaly a Furmint, idén pedig az Olaszrizling volt, ami azért jól jelzi: a fehérek közt ez a két fajta magabiztosan vezeti a mezőnyt. Ami azt illeti a számok tekintetében is: míg a második legnagyobb területen termesztett fehérszőlő a Furmint (cca. 3900 hektár), addig az első, a maga 4500 hektárjával kétséget kizáróan az Olaszrizling. Igaz, ez a szám a hatvanas években még a 25 ezer hektárt is meghaladta, az Olaszrizlinggel "bevetett" területek aránya a rendszerváltásig, illetve gyakorlatilag napjainkig folyamatosan csökkent - két okból. Egyrészt a KGST nem feltétlenül piacvezérelt elszámolásában a magyar bor volt az egyik (folyamatosan inflálódó) fizetőeszköz: minél többet telepítettek a bort adó szőlőből, minél jobban nőtt a tőketerhelés, annál erőteljesebb volt a lőrésedés, ami akkor is a kereslet visszaeséséhez vezetett, ha a fogyasztó amúgy az "issza-nem issza, nem kap mást" vonatkoztatási rendszerbe kényszerítve élt. A másik ok a nyolcvanas évek végi világfajta-divat: jöttek a chardonnay-oltványok, mint megannyi playbackelő nyugati popsztár, és mi tapsolva vágtuk a magas kordonos nagyipari (meg sajnos az elfelejtett öreg) tőkéket is.
Ez egyébként nem egy unikálisan magyar sztori: a második legnagyobb Olaszrizling-arányt képviselő egykori jugoszláv tagköztársaságban, Horvátországban (4300 hektár) ugyanez a folyamat ment végbe. Bár, ők mintha  azóta előrébb jutottak volna azon az úton, amelyikre mi még csak most lépünk. Legalábbis erről tanúskodott a workshop horvát tétele, amely egyébiránt azzal is büszkélkedhet, hogy 90 pontot kapott a  

Horkay András, CEWI

Wine Spectatortól (2010 május, Neal Martin kóstolása, Belje-Grasevina 2009), márpedig ez roborálólag hatott a teljes horvát borkereskedelemre.
Az előadás MC-je, a Central European Wine Institute (CEWI)-t képviselő Horkay András ugyanis lenyűgöző alapossággal állította össze nemcsak az előadása diáit, hanem - szerencsére - a vertikális kostóló borsorát is: a számos hazai Olaszrizling-interpretáció mellett kóstoltunk osztrák, szlovák (pontosabban: szlovákiai magyar, bár a kiválasztásban a nemzeti büszkeség nem játszott szerepet, Horkayék állítólag több szlovákiai tételt is végigkóstoltak, de Bott Frigyesé volt a legjobb), valamint a már említett horvát Laski Rizlinget is.
 Az Olaszrizling olyan legény, amilyent vőlegénynek a lányos szőlőtőke-szülők álmodnak gyermeküknek: termékeny, egészséges, ellenálló. Öröm vele a munka, az élet.
Későn fakad, későn szüretelik, jól tűri a fagyot, igényli, de meg is tartja a magnéziumot (nagyobb arányban, mint egy átlagos ásványvíz!), 4-5000-es hetkáronkénti tőketerhelésnél pedig már erényeit is megmutatja, amelyek számosak. Rezedás, citrusos, zöldalmás íz- és illatjegyek az elmaradhatatlan mandulás kesernyével, és legfőképpen: az Olaszrizling valódi terroirbor, úgy adja vissza a termőhely karakterét, mint Imax a térhatást.
Nálunk a nagy-balatoni térség (mi kreáltuk a kifejezést: a csopak-füredi, badacsonyi és balaton-felvidéki borvidékek mellett belevettük a Nagy-Somlót is) elviszi a magyar telepítések mintegy 50%-át, vagyis több mint 2200 hektárt.
Erős versenyző még a Mátra és Eger, ahol egyébként a borászok egy progresszív csoportja egyre inkább hangoztatja (és bizonyítja), hogy az Olaszrizling sok fajtánál szebben tudja elmesélni a fogyasztónak: mire is képes az a terroir.

Összefogás

(Nyilván nemcsak a ki nem köpött tételek miatt volt szívetmelengető a Horkay által bemutatott egri Olaszrizling-cuvée - lásd képünket -, amibe hat borász házasította be a maga Olaszrizlingjét. Ez a poligám palack mint az összefogásra való képesség szimbóluma is szép, de egyben nagyszerű bor is, ami bizonyítja: az Olaszrizlinget Magyarországon komolyan kell venni, ha azt akarjuk, hogy Magyarországot komolyan vegyék a borvilágban - például az Olaszrizlingjei miatt.)




Fejünk az ár, jaj
A hazai Olaszrizling-válogatottat kóstolva tehát bőven van ok a nemzeti kebelnek az ő dagadására, a magyar portfólióban a tisztességes belépőbortól (Gellavilla 2009) a csúcsminőségig (Szászi Endre, Badacsony, Kabócás 2006) mindent megkaphatunk, nem kellett szégyenkeznünk se a Fertő tó osztrák oldalán készített, se a többedszer említett horvát Grasevina Laski Rizlingje mellett sem.
Viszont. A workshopon volt egy holland borkereskedő, aki a szellemi extrémsportoknak egy különös fajtáját űzte: bár magyarul egy kukkot sem értett, tolmácsolás nélkül hallgata az előadást és a vitát, sőt a "szabad a kérdés"-szakasznál időről-időre jelentkezett is a mikrofonért, pedig nagyjából annyi esélye volt arra, hogy a mondandója épp témába vág, mint De Nirónak a Szarvasvadászban arra, hogy elkerülje a forgótáras colt egyetlen golyóját.
Az öreg elkerülte, mert az egyik hozzászólása végül telibetrafált nemcsak a hazai Olaszrizlinggel, hanem az egész magyar bormaretinggal kapcsolatban. Megkérdezte, hogy mennyibe kerül a 90 Parker-pontos Grasevina, és mennyibe a leginkább ahhoz hasonlító (bár azt minőségben valóban leköröző) dűlőszelektált, kézműves bor, a Kabócás.
Nos, az előbbi 1800, az utóbbi 9000 forint.

Köszönjük a figyelmet.