A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mautner. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mautner. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 4., vasárnap

Csoki láva párban

A Vasárnapi Híreknek írtuk.

Ugyan nagyon hosszú és szép ősz van a hátunk mögött, azonban az Adventtel beköszöntött a hideg, szürke tél, amikor semmi nem esik jobban, mint egy meleg, sűrűn folyó csokoládés sütemény és hozzá egy bársonyos vörösbor. Csokoládé és bor barátsága újratöltve.

Fotó: Somogyi Endre
A kakaóban gazdag sütemények királynője minden bizonnyal a csokoládé láva, amely valahol a felfújt és a piskóta között van félúton. Kizárólag frissen elkészítve tudja produkálni azt a jelenséget, ami miatt megnyerte a „láva” elnevezést: kanalunkat belemélyesztve sűrű, forró folyamként árad közepéből a bársonyos csokoládé. Bátran vállalkozhatunk otthon is elkészítésére, hiszen sütéssel együtt mindössze tíz percet vesz igénybe, úgyhogy mondanunk sem kell, nagyon nagy a kísértés, hogy minden este teszteljük láva-sütési képességeinket.

Fotó: Somogyi Endre
Számtalan recept kereng a tökéletes csokoládé láváról, ám bennünket Mautner Zsófi gasztroblogger ihletett meg. Mindössze annyi tennivalónk van a két kicsi kerek sütőforma kivajazása és belisztezése utána – így a megsült csokis halmok könnyedén kicsusszanhatnak belőlük –, hogy egy tábla, minimum 60 százalékos kakaótartalmú étcsokoládét 60 g vajjal felolvasszunk. Eközben egy egész tojást és egy tojássárgáját kikeverünk két púpozott evőkanál cukorral, majd mikor már kifehéredett, folyamatos kevergetés mellett lassan hozzácsorgatjuk az olvasztott vajas csokoládét. A végén még alaposan elkeverünk benne két lapos evőkanál lisztet, de így sem tart tovább a tészta elkészítése öt percnél. A formákba öntve megy a sütőbe, ahol 230 fokon mindössze öt percet kell eltöltenie, ám mielőtt kiborítanánk a formákból, érdemes 1-2 percet pihentetni, hogy szépen megtartsa formáját. A csokoládé pikáns viszonya a chilivel lehet, már gasztronómiai közhely, de nagyon meggyőző párost alkotnak. Ezért jó szívvel javasoljuk, hogy az olvadt csokiban fürdessünk meg egy egész chilit, természetesen kimagozva, de sütés előtt feltétlenül távolítsuk el a tésztából.

Fotó: Somogyi Endre
Mielőtt egy puha takaróba csavarodva a kanapéra kuporodnánk, ölünkben a melegen burjánzó süteménnyel, ki kell választani a hozzá passzoló bort. Ugyan az esetek többségében érvényesül az a szabály, hogy az ételnél (ez értelemszerűen főleg a desszerteknél akut kérdés) édesebb bort válasszunk, ám a csokoládé ez alól kivételt képez. A kakaóbabból készült csodákhoz illő borokkal való kísérletezgetésről, annak hazai műhelyeiről már a borbárhorda is írt („Bor-csokoládé párosítás – Milyen bort válasszon Gombóc Artúr?”; 2011/06/25), és bizton állíthatjuk, hogy nincs egyetlen jó megoldás: ahány termőterület, ahány kakaóbab fajta, ahány fermentációs megoldás és ahány pörkölési gyakorlat, annyi variáció képzelhető el a borokkal való párosítás terén. A fehér- és rozé borokat sem kell kizárnunk a mérkőzésből, hiszen egy madagaszkári fahéjas fehércsoki a Vino Wonka nyári rendezvényén Figula Muscat Luneljében találta meg élete párját.

Fotó: Somogyi Endre
A mi sűrű, chilis étcsokoládé lávánkról azonban első látásra sütött, hogy vörösborral fogja magát kiválóan megérteni, de természetesen két száraz fehérbort is teszteltünk. A vörös sarokban St. Andrea Magyalos dűlőről származó 2009-es Kadarkája, Konyári 2009-es Jánoshegyi Kékfrankosa és 2008-as Sessio-ja (Cabernet Sauvignon és Merlot) mérettette meg magát. A fehérek közül Weninger 2010-es Pannóniája – amely Sauvignon Blanc, Chardonnay, Cserszegi Fűszeres és Zenit házasságát takarja – és a méltán híres toszkán Frescobaldi pincészet 2010-es Pomino Bianco-ja (Chardonnay és Pinot Blanc házasítás) versenyzett.

Fotó: Somogyi Endre
Az összekóstolást értelemszerűen utóbbiakkal kezdtük: a Pannónia, feltehetően a Zenit miatt meglehetősen virágos illatú és ízű, ezért kifejezetten ütötte a csokoládét, kicsit még kesernyéssé is tette. Az olasz fehérbor ugyan meglepően jól harmonizált a desszerttel, azonban nyomába sem ért végül a győzteseknek: Konyári mindkét bora erősítőként hangosította fel a csokoládé krémességét, ugyanakkor nem keveredett konfliktusba a chilivel sem, ami természetesen annak köszönhető, hogy utóbbi csak mérsékelten volt jelen. St. Andrea Kadarkája fűszerességét tekintve barátságban lett volna a csoki lávával, azonban keskeny kis teste nem bírta el a csokoládé vastag zuhatagát. A tanulság: hideg ellen jó orvosság az olvadó csokoládé és a borokkal való kísérletezés.

2011. június 24., péntek

Édesem, egy kis sósat?

A Népszabadság Magazinban megjelent cikk.

Borok és ételek párosítása

A néhány hete zárult Budai Gourmet Fesztiválon mi is beneveztünk egy párválasztó show-ra. Persze nem magunkat kupleroztuk, hanem 9 ételt és 9 bort kóstoltunk össze, ami barátok közt is 81 lehetséges variációt jelent. A rapid randit a NOL-ról is jól ismert Mautner Zsófia gasztroblogger, és a Borok a konyhában című könyvet jegyző Herczeg Ágnes hozta össze. 

A bor-étel párosítás terén vannak tradíciók, szabályok és hiedelmek. Tradíció például a legtöbb „földrajzi páros”: a helyi borokat sok évszázad alatt általában olyanra hangolták a vincellérek, hogy azok jól menjenek a táj jellegű ételek ízvilágához. A mediterrán paradicsomos ételek és az élénk, üde Sangiovese (többek között a Chianti alapszőlője) például ilyen páros, de a mi libamáj-Tokaji aszú kombónk is ebbe a sorba illeszkedik. 

Ami a szabályokat illeti: az persze igaz, hogy semmi sem tilos, ami az ízlelőbimbóinknak tetszik, de néhány alaptétel valóban bizonyítást nyert az évszázadok alatt. Érdemes például mindig az étel legintenzívebb ízösszetevőjéhez választani a bort: a savanykás, ecetes, citrusos ételek savasabb fehérborért, a karakteresen sós ízek pedig könnyű fehérekért, vagy rozéért kiáltanak. És itt rögtön le is számolhatunk egy tévhittel: nevezetesen, hogy minél nehezebb és „pirosabb” a hús annál testesebb vörösbort kíván. A legkülönféleképpen elkészített, de karakterében mégis csak sósra konzervált sonkák például csalódást okoznak a komolyabb vörösborokkal: a só és a tannin (a vörösbor csersava) ugyanis megkeseríti az ételt – és így az életet is. Ugyancsak axiómaként írhatjuk fel a szakácskönyveink utolsó, üres oldalaira, hogy a fűszeres, csípős, „thai jellegű” ételek – kapaszkodó! – az édes, de legalábbis maradékcukros (félszáraz, félédes) borokkal működnek a legjobban.  De tanulságos volt például leszámolni azzal a tévhittel is, hogy a száraz pezsgő és az eper a kifinomult párosítás csúcsa lenne. Erről persze a Micsoda nő! elhíresült jelenete tehet – igaz, az egymással évődő Richard Gere és Julia Roberts azt nem értek rá elárulni az őket kukkoló millióknak, pontosan milyen pezsgőt is választottak: az eper ugyanis jó esetben sokkal édesebb, mint a (száraz) pezsgő és így kifejezetten savanyúnak tetszhet mellette. (Kedves sznobok, kábítsátok tehát asszonyaitokat, mondjuk, Astival+eperrel, akkor már egyensúlyba kerül a gyümölcs „cukorügyileg”, és édesebb lehet az együttlét is!) 

A legnagyobb marhaságnak persze a „piros ételhez piros bort” babonája bizonyult. Az ugyanis igaz, hogy a fehérje lágyítja a tannint, márpedig ebből a vörös borokban van több, és így a sült vörös húsok meg a vadételek valóban aha-élményt okoznak az azokat testes vörösborokkal, mondjuk villányiakkal, egriekkel, szekszárdiakkal fogyasztóknak. Ám ettől még meggyőződhettünk arról is, hogy a magyar konyha alapételeihez, a csirkepaprikáshoz és a pörkölthöz milyen remekül passzolnak a vulkanikus talajon termett, száraz iskolázású magyar fehérborok, mondjuk a somlói, badacsonyi vagy tokaji borok, nem utolsó sorban hazai fajtánk, a Furmint. Amennyire jolly jokernek tűntek a fehéreink, annyira meglepett minket a rozé „korlátozott beszámíthatósága”. Akár kolbászhoz, akár pörkölthöz adtuk fel, némi ürességet vagy kesernyét éreztünk a szánkban, miközben a régi beidegződés szerint a rozénak univerzális gasztróborként kellett volna funkcionálnia. Talán a divat miatt lettek egyre savasabbak, gyümölcsösebbek, szénsavasabbak és haloványabbak (ma már a vékony hagymaszín az uralkodó árnyalat) a közszájon forgó rozék, mindenesetre ezek inkább hidegtálakkal, salátákkal, vagy éppen magukban, diófa alatti naplementével passzolnak legjobban. 

Bár a párosítás „tudománya” közelebb áll a kémiához, mint gondolnánk – hiszen vegyületek találkozásáról van szó –, mégsem lehet pusztán képletek alapján összeállítani az ideális menüt, hiszen végső soron az ízlés az úr. Nekünk kell megtalálni az igazit.