A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tank. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tank. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 8., vasárnap

Korunk hőse, a Prosecco

Sorozatunkban rendet vágunk pezsgő- és habzóborok között, sőt, ez utóbbiak kapcsán szétszálazzuk egymástól a spumantékat és a frizzantékat is. Bubisnak tehát mindenképpen bubis, no, de hány bubis (és milyen?) Első rész: Prosecco.

A Vasárnapi Blikk-nek írtuk.

"Te adoro, Follador, oh!"
Menő kerti parti ma már alig elképzelhető jégbe hűtött, buborékos Prosecco nélkül. Sokan azt hiszik, hogy a ’prosecco’ (ejtsd: proszekkó) a pezsgő olasz neve, ami akkor is tévedés, ha történetesen széles körben elterjedt. A Prosecco ugyanis eredetileg a szőlőfajta neve, amelyből a népszerű olasz pezsgőbor készül: készítenek belőle „szénsavmentes” fehér bort is, igaz, csak ritkán és az is elfogy helyben. De hol az a hely? A kilencvenes évek legendás farmer- és bőrdzseki piacáról a magyarok számára is ismerős Tarvisiotól északra, a hegyekben: elsősorban is Conegliano és Valdobbiadene lankáin. (Különösen ez utóbbi nevet jegyezzük meg: a leghíresebb Proseccók innen jönnek.)
Annak is megvan persze az oka, hogy sok borivó fejében a Prosecco egyet jelent a száraz „pezsegő borokkal”. Ebbe kisebb részt belejátszik az a véletlen, hogy a szőlőfajta nevében megbúvik az olasz ’secco’ szó, ami szárazat jelent. Nagyobb részt pedig az, hogy a huszadik század második felétől a fent említett borvidéken egyre jobb minőségű pezsgő borokat kezdtek készíteni: egy, a mi pezsgőnkhöz hasonlóan buborékos úgy nevezett spumantét és egy lágyabb, kevésbé szénsavas,  úgy nevezett frizzantét, amiket az Isten is arra teremtett, hogy népszerűvé váljanak a világon. Részint azért mert egy teljes menühöz fel lehetett adni őket: aperitifként éppúgy beváltak, mint főételek kísérőjeként, részint pedig azért, mert összehasonlíthatatlanul olcsóbbak voltak, mint a hasonlóan univerzális francia pezsgők, a Champagne-ok.
Persze nem is ugyanúgy készülnek: míg egy igazi Champagne egész életét ugyanabban az üvegben tölti, ott erjed ki először és másodszor is, addig a Proseccók 90%-a tankpezsgőként készül: egy hatalmas acéltartályban kerül sor a másodlagos erjedésre, aminek a következtében széndioxid kerül a borba. Ennek megfelelően a Proseccóban nincsenek úgy nevezett másodlagos aromák (az élesztő kekszes, briósos ízei), hanem az elsődleges, gyümölcsös ízek uralják őket és nem is eltarthatók, „azonnal” meg kell inni, ami a palackozástól számított három évet szokott jelenteni általában.
Itália meghatározott borrégiói évi 160 millió palacknyi Proseccót állítanak elő, amely el is fogy. Az olaszok mellett az amerikaiak és az angolok nagy rajongói a Proseccónak, de tör előre a műfaj hazánkban is. Idén például már a londoni borbisztrók legújabb üdvöskéje, a valdobbiadene-i Follador Prosecco is megvásárolható a magyarországi kiskereskedelemben, ami jól jelzi a magyar piac fejődését. Így az idei nyár honi kerti partijain valószínűleg egyre több helyütt várják majd a vendégeket – az egyszerű, szénsavval dúsított habzóborok mellett – itáliai Proseccóval is.

2012. január 8., vasárnap

A legjobb aperitif: a (persze száraz) pezsgő!

Champagne, transzfer, tank
Örömteli változás a hazai gasztronómiában, hogy egyre több helyen fogadják száraz habzóborral – mondjuk az egyre divatosabb Proseccóval – a vendéget, ahelyett, hogy a régi reflex szerint valami bivaly kisüstivel nyírnák ki az ízlelőbimbókat. 
A Népszabadság Magazin-nak írt cikk eredeti változata.

A kisüstivel persze semmi baj, bár az 50% fölé engedése az alkoholnak többnyire öncélú macsóság: ilyen „magasságban” ízt már nem igen érez az ember, az alkohol minden hibát – és minden erényt elfed. Ha a vendéglősnek jóféle pálinkája van, azt inkább a menüsor végén, digeszítvumként, az emésztést segítő „dugóként” érdemes kínálni. Aperitifként azonban nincs párja a (száraz) pezsgőnek: a szénsavgyöngyök, akár egy csapat gyúrója készítik fel az ízlelőbimbókat, az élénk savak pedig étvágyat csinálnak még a jóllakottaknak is - nem beszélve a boroknál alacsonyabb alkoholról, amely azonban könnyen szökik a fejbe, garantálva a társaság hangulatát.

Shake it, baby, shake it.
Van egy népszerű legenda, miszerint az első pezsgőt egy Dom Perignon nevű szerzetes készítette volna, tulajdonképpen véletlenül: a bedugaszolt bora újraerjedt és pezsegni kezdett. A legenda nem igaz, de két dologra jó: a Dom Perignont a világ egyik legdrágább pezsgőjévé tette + a történet elvisz minket oda, ahol a világ leghíresebb habzóborai készülnek: a franciaországi Champagne-ba. A globális felmelegedés kora előtt itt húzódott a borkészítés északi határa: ahol ennél hidegebb volt (Normandia, Nagy-Britannia), ott a bort már almából készítették (ezért népszerű itala az észak-franciáknak, de főleg a briteknek a cider, a szénsavas almabor és ezért készülnek a világ legszebb érlelt almabor-párlatai, a Calvadosok is éppen itt, Normandiában). A szőlő persze már ezen a harapós időjárású vidéken sem ért be úgy, hogy abból szép, hagyományos borokat lehessen készíteni: a gyenge alkoholfokú Champagne-i borok olyan savasak, hogy leszedik az ember fogáról a zománcot. De éppen ez kell a pezsgő-alapanyaghoz. A pezsgőházak pincemesterei minden évben gondosan összeházasítják a különböző évek ún. alapborait, hogy a márkához illő alapíz (ígérete) benne legyen – aztán kezdődik a varázslat! A palackba töltött alapborhoz cukros-fajélesztős elegyet, ún. tirázslikőrt adnak, majd ledugaszolják azt. A cukor hatására a palackban beindul a másoderjedés: emelkedik az alkoholszint és szénsav-képződik. Az elhalt élesztő, a seprő fokozatosan réteget képez az üveg alján: hogy ez az üveg nyakába jusson, egy ember menetrendszerűen forgat egyet az üvegen az erre kifejlesztett állványban. A palack végül fejjel lefelé áll az állványban, az üveg nyakában pedig összegyűlik a seprő. Hogy ezt eltávolítsák, a palack nyakát lefagyasztják, a jégdugót kilövik, a hiányzó folyadékot pedig egy ún. expedíciós, vagy dozázslikőr formájában töltik vissza (ezzel lehet beállítani a pezsgő végső szárazságát-édességét). Ez az ún. tradícionális módszer és mint látható, ennél a pezsgő egész életét ugyanabban a palackban éli le: az így készült pezsgőknek épp azért van olyan szép briósos, pirítós kenyérre emlékeztető ízjegye és illata, mert élete során sokat érintkezett az elhalt élesztővel, a seprővel.

Egyetlen palackban nevelgetni egy pezsgőt éveken át nemcsak munkaigényes, de komoly raktározási-logisztikai kihívásokat is jelentő folyamat. A Champagne-ok és tradicionális, vagy klasszikus módszerrel készített pezsgők ennek megfelelően a legdrágábbak. Azt és csak azt a klasszikus módszerű, vagy palackos érlelésű és erjesztésű pezsgőt hívhatjuk Champagne-nak, amely Franciaországnak ezen a jól körülhatárolt részén, az engedélyezett szőlőfajtákból, a szigorú előírások szerint készült. A palackos erjesztés és érlelés módszerével azonban a világ más tájain is készítenek nagy pezsgőket: feltétlenül említést érdemelnek a katalán Cava-k, a német Sektek, az elzászi ún. Cremant-ok, amelyek ma már a hazai hipermarketek polcain is hozzáférhetők, ráadásul nagyon versenyképes áron. És jó érzéssel említhetjük meg a nagymúltú magyar pezsgőházak újjáéledt „Champagne-típusú” pezsgőit is: egy palackos érlelésű Törley, egy csontszáraz nyerspezsgőt rejtő Francois, vagy – az újabb pezsgőházak közül – egy Chateau Vincent a legnagyobbak versenyében sem vall szégyent.

Az olcsó kategóriát az ún. tankpezsgők képviselik, amikor az alapbor másoderjedése egy hatalmas acéltartályban zajlik le, innen palackozzák a pezsgőt a palackokba, ahol nem is érlelik azokat tovább, rögtön nyomják őket a piacra, a fogyasztók felé. Ezeknek a pezsgőknek feltűnő jellemzője, hogy a szénsavgyöngyök nem integrálódnak olyan szépen a borba, nem olyan „krémesek” és mindig hiányzik belőlük a kelt tészták fejedelmi illata és ízemléke. 

Ha tisztességes kompromisszumot akarunk kötni, akkor a két módszer – tehát a tank- és a Champagne-módszer – között „félúton” lévő, ún. transzfer metódusú pezsgőt választunk a menüsorunkhoz. Nálunk például ilyen a méltán népszerű Hungaria Extra Dry. Ezeknél a pezsgőknél palackban történik meg a másoderjedés, de rendszerint nem azokban, amelyekben aztán a borkereskedések polcaira kerülnek, hanem nagyobb, rendszerint másfél literes úgy nevezett magnum palackokban. Ezután következik a degorzsálás (a seprő eltávolítása) és a dozírozás (a végső édesség beállítása), de az érlelés előtt átfejtik őket „végső nyughelyükre”, a 0,75-ös pezsgőspalackokba, ahol azonban – szemben a Champagne-okkal – már nem nagyon érlelik őket. A transzfer módszerű pezsgők így egyesítik magukban a pezsgőkészítés tradícióit és a gyorsaságot – és éppen ezért kínálnak megfizethető választást a habzó borok barátainak.

2011. október 9., vasárnap

Étkezés előtt pezsgőt!

Örömteli változás a hazai gasztronómiában, hogy egyre több helyen fogadják száraz habzóborral – mondjuk az egyre divatosabb Proseccóval – a vendéget, ahelyett, hogy a régi reflex szerint valami bivaly kisüstivel nyírnák ki az ízlelőbimbókat.
A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk hosszabb változata.

A kisüstivel persze semmi baj, bár az 50% fölé engedése az alkoholnak többnyire öncélú macsóság: ilyen „magasságban” ízt már nem igen érez az ember, az alkohol minden hibát – és minden erényt elfed. Ha a vendéglősnek jóféle pálinkája van, azt inkább a menüsor végén, digeszítvumként, az emésztést segítő „dugóként” érdemes kínálni. Aperitifként azonban nincs párja a (száraz) pezsgőnek: a szénsavgyöngyök, akár egy csapat gyúrója készítik fel az ízlelőbimbókat, az élénk savak pedig étvágyat csinálnak még a jóllakottaknak is - nem beszélve a boroknál alacsonyabb alkoholról, amely azonban könnyen szökik a fejbe, garantálva a társaság hangulatát.
Nem csak ilyen plebejus uzsikhoz.
Van egy népszerű legenda, miszerint az első pezsgőt egy Dom Perignon nevű szerzetes készítette volna, tulajdonképpen véletlenül: a bedugaszolt bora újraerjedt és pezsegni kezdett. A legenda nem igaz, de két dologra jó: a Dom Perignont a világ egyik legdrágább pezsgőjévé tette + a történet elvisz minket oda, ahol a világ leghíresebb habzóborai készülnek: a franciaországi Champagne-ba. A globális felmelegedés kora előtt itt húzódott a borkészítés északi határa: ahol ennél hidegebb volt (Normandia, Nagy-Britannia), ott a bort már almából készítették. A szőlő persze itt sem ért be úgy, hogy abból szép, hagyományos borokat lehessen készíteni: a gyenge alkoholfokú Champagne-i borok olyan savasak, hogy leszedik az ember fogáról a zománcot. De éppen ez kell a pezsgő-alapanyaghoz. A pezsgőházak pincemesterei minden évben gondosan összeházasítják a különböző évek ún. alapborait, hogy a márkához illő alapíz (ígérete) benne legyen – aztán kezdődik a varázslat! A palackba töltött alapborhoz cukros-fajélesztős elegyet, ún. tirázslikőrt adnak, majd ledugaszolják. A cukor hatására a palackban beindul a másoderjedés: emelkedik az alkoholszint és szénsav-képződik. Az elhalt élesztő, a seprő fokozatosan réteget képez az üveg alján: hogy ez az üveg nyakába jusson, egy ember menetrendszerűen forgat egyet az üvegen az erre kifejlesztett állványban. A palack végül fejjel lefelé áll az állványbann, az üveg nyakában pedig összegyűlik a seprő (ami egyébként a nagy pezsgők szép, briósos-pirítós kenyeres ízét adja). Hogy ezt eltávolítsák, a palack nyakát lefagyasztják, a jégdugót kilövik, a hiányzó folyadékot pedig egy ún. expedíciós, vagy dozázslikőr formájában töltik vissza (ezzel lehet beállítani a pezsgő végső szárazságát-édességét). Ez az ún. tradícionális módszer és mint látható, ennél a pezsgő egész életét ugyanabban a palackban éli le. A Champagne-ok és tradícionális módszerrel készített pezsgők ennek megfelelően a legdrágábbak. Az olcsó kategóriát az ún. tankpezsgők képviselik, de tisztességes kompromisszumot köthetünk, ha a két módszer között „félúton” lévő, ún. transzfer metódusú pezsgőt választunk a menüsorunkhoz. Nálunk például ilyen a méltán népszerű Hungaria Extra Dry.