Nem olasz, nem rizling, de a miénk... (is lehet)

Naplóbejegyzés - VinCE 2011, második nap
1. rész

A VinCE tavaly is körbejárt egy - tiszteletbeli - autochton fajtát, és körbe az idén is. Tavaly a Furmintra esett a választás, idén az Olaszrizlingre. Nem véletlen e kettő befutó helye - de talán a sorrend sem.

Zanza Horkay András (CEWI) előadásából.

A magyar borszakma gyakran állítja maga elé követendő példaként az osztrákot, ami - mutatis mutandis - nem is föltétlen hülyeség: az ország mérete, és ekképpen esélyei a világ borpiacán, a szőlészeti-borászati hagyományok és talán a borfogyasztási szokások is alapot adnak a párhuzamos történetmesélésre. Nem beszélve arról, hogy mindkét ország borkultúráját és -piacát nagy trauma érte a "közelmúltban". Az osztrákokét glikolbotránynak hívjuk, a miénket "tervgazdaságnak".



Somlótól Muzsláig, a Kabócáson át

A két trauma persze sokban különbözik: az osztrákoké az idő egyetlen jelentősebb pillanatába sűrűsödött (1985), a miénk 60 évig tartott. Az azonban közös bennük, hogy az újraindítás folyamata éveket-évtizedeket igényel, és mindkét nemzetet arra kényszeríti: zárjon be minden alkalmazást, aztán nyomjon format C-t. Az osztrákok esetében mindez múlt idő, nálunk folyamatos jelen. Mi még nem találtuk ki magunkat (ld. még "Ha nem lennénk, minket ki kéne találni"), az osztrákok viszont már igen - a piac pedig időközben be is írta nekik a csillagos ötöst az önológia képzeletbeli nagy üzenőfüzetébe. Itt és most az osztrák sikersztoriból csak egy elemet mazsolázunk ki: a fajtaszelekciót. A domináns osztrák fajták felsorolása még tüdőtágulással is egyszuszra abszolválható: zöldveltelini és rizling a fehérek oldalán, kékfrankos és zweigelt a kék sarokban. (Vannak persze világfajták is, de a meghatározó szőlők - mind minőség, mind mennyiség tekintetében - ezek.) A magyar borpiacot leginkább jellemző szőlőfajták egyszuszra történő felsorolásához viszont egy gyakorlott gyöngyhalász tüdeje is kevés volna. Egyelőre. Mert azért a magyar portfólió tisztulása, áramvonalasítása is elindult...

Fehérek közt két ká-európait?
A fehérszőlőknél mind a telepített mennyiség, mind a fajtaborok minősége tekintetében a  a Furmint sanszos a dobogó tetejére, de a szélső pályán nagyon úszik felfelé egy új fiú (vagy inkább egy valaha leírt, de sikerrel visszatérő régi-új fiú): az Olaszrizling.
A magyar bormarketing - ha ugyan van ilyen és nemcsak néhány jóakaratú borbarát logikai konstrukciója - evvel kapcsolatos dilemmája nagyjából így foglalható ma össze:
  a) a Furmint vagy az Olaszrizling legyen-e a fehér zászlóshajó,
  b) a Furmint legyen a magyar fehérek Don Quijotéja (a protagonista értelmében) és az ő hűséges, nagy  teherbírású fegyverhordozója pedig az Olaszrizling...?
A könyv végére lapozunk és lelőjük a poént: az általunk megkérdezett piaci szakértők szerint a b) az okosabb megoldás.
Ezért valószínűleg nem is ezt választjuk: végtére is a magyarok vagyunk, egy nép szüntelen felkelésben a logika és a tények türannisza ellen:-)
A VinCE hazai díszvendége mindenesetre tavaly a Furmint, idén pedig az Olaszrizling volt, ami azért jól jelzi: a fehérek közt ez a két fajta magabiztosan vezeti a mezőnyt. Ami azt illeti a számok tekintetében is: míg a második legnagyobb területen termesztett fehérszőlő a Furmint (cca. 3900 hektár), addig az első, a maga 4500 hektárjával kétséget kizáróan az Olaszrizling. Igaz, ez a szám a hatvanas években még a 25 ezer hektárt is meghaladta, az Olaszrizlinggel "bevetett" területek aránya a rendszerváltásig, illetve gyakorlatilag napjainkig folyamatosan csökkent - két okból. Egyrészt a KGST nem feltétlenül piacvezérelt elszámolásában a magyar bor volt az egyik (folyamatosan inflálódó) fizetőeszköz: minél többet telepítettek a bort adó szőlőből, minél jobban nőtt a tőketerhelés, annál erőteljesebb volt a lőrésedés, ami akkor is a kereslet visszaeséséhez vezetett, ha a fogyasztó amúgy az "issza-nem issza, nem kap mást" vonatkoztatási rendszerbe kényszerítve élt. A másik ok a nyolcvanas évek végi világfajta-divat: jöttek a chardonnay-oltványok, mint megannyi playbackelő nyugati popsztár, és mi tapsolva vágtuk a magas kordonos nagyipari (meg sajnos az elfelejtett öreg) tőkéket is.
Ez egyébként nem egy unikálisan magyar sztori: a második legnagyobb Olaszrizling-arányt képviselő egykori jugoszláv tagköztársaságban, Horvátországban (4300 hektár) ugyanez a folyamat ment végbe. Bár, ők mintha  azóta előrébb jutottak volna azon az úton, amelyikre mi még csak most lépünk. Legalábbis erről tanúskodott a workshop horvát tétele, amely egyébiránt azzal is büszkélkedhet, hogy 90 pontot kapott a  

Horkay András, CEWI

Wine Spectatortól (2010 május, Neal Martin kóstolása, Belje-Grasevina 2009), márpedig ez roborálólag hatott a teljes horvát borkereskedelemre.
Az előadás MC-je, a Central European Wine Institute (CEWI)-t képviselő Horkay András ugyanis lenyűgöző alapossággal állította össze nemcsak az előadása diáit, hanem - szerencsére - a vertikális kostóló borsorát is: a számos hazai Olaszrizling-interpretáció mellett kóstoltunk osztrák, szlovák (pontosabban: szlovákiai magyar, bár a kiválasztásban a nemzeti büszkeség nem játszott szerepet, Horkayék állítólag több szlovákiai tételt is végigkóstoltak, de Bott Frigyesé volt a legjobb), valamint a már említett horvát Laski Rizlinget is.
 Az Olaszrizling olyan legény, amilyent vőlegénynek a lányos szőlőtőke-szülők álmodnak gyermeküknek: termékeny, egészséges, ellenálló. Öröm vele a munka, az élet.
Későn fakad, későn szüretelik, jól tűri a fagyot, igényli, de meg is tartja a magnéziumot (nagyobb arányban, mint egy átlagos ásványvíz!), 4-5000-es hetkáronkénti tőketerhelésnél pedig már erényeit is megmutatja, amelyek számosak. Rezedás, citrusos, zöldalmás íz- és illatjegyek az elmaradhatatlan mandulás kesernyével, és legfőképpen: az Olaszrizling valódi terroirbor, úgy adja vissza a termőhely karakterét, mint Imax a térhatást.
Nálunk a nagy-balatoni térség (mi kreáltuk a kifejezést: a csopak-füredi, badacsonyi és balaton-felvidéki borvidékek mellett belevettük a Nagy-Somlót is) elviszi a magyar telepítések mintegy 50%-át, vagyis több mint 2200 hektárt.
Erős versenyző még a Mátra és Eger, ahol egyébként a borászok egy progresszív csoportja egyre inkább hangoztatja (és bizonyítja), hogy az Olaszrizling sok fajtánál szebben tudja elmesélni a fogyasztónak: mire is képes az a terroir.

Összefogás

(Nyilván nemcsak a ki nem köpött tételek miatt volt szívetmelengető a Horkay által bemutatott egri Olaszrizling-cuvée - lásd képünket -, amibe hat borász házasította be a maga Olaszrizlingjét. Ez a poligám palack mint az összefogásra való képesség szimbóluma is szép, de egyben nagyszerű bor is, ami bizonyítja: az Olaszrizlinget Magyarországon komolyan kell venni, ha azt akarjuk, hogy Magyarországot komolyan vegyék a borvilágban - például az Olaszrizlingjei miatt.)




Fejünk az ár, jaj
A hazai Olaszrizling-válogatottat kóstolva tehát bőven van ok a nemzeti kebelnek az ő dagadására, a magyar portfólióban a tisztességes belépőbortól (Gellavilla 2009) a csúcsminőségig (Szászi Endre, Badacsony, Kabócás 2006) mindent megkaphatunk, nem kellett szégyenkeznünk se a Fertő tó osztrák oldalán készített, se a többedszer említett horvát Grasevina Laski Rizlingje mellett sem.
Viszont. A workshopon volt egy holland borkereskedő, aki a szellemi extrémsportoknak egy különös fajtáját űzte: bár magyarul egy kukkot sem értett, tolmácsolás nélkül hallgata az előadást és a vitát, sőt a "szabad a kérdés"-szakasznál időről-időre jelentkezett is a mikrofonért, pedig nagyjából annyi esélye volt arra, hogy a mondandója épp témába vág, mint De Nirónak a Szarvasvadászban arra, hogy elkerülje a forgótáras colt egyetlen golyóját.
Az öreg elkerülte, mert az egyik hozzászólása végül telibetrafált nemcsak a hazai Olaszrizlinggel, hanem az egész magyar bormaretinggal kapcsolatban. Megkérdezte, hogy mennyibe kerül a 90 Parker-pontos Grasevina, és mennyibe a leginkább ahhoz hasonlító (bár azt minőségben valóban leköröző) dűlőszelektált, kézműves bor, a Kabócás.
Nos, az előbbi 1800, az utóbbi 9000 forint.

Köszönjük a figyelmet.