Horvát borok

Innivaló dalmaták
Még a legnyakasabb Balaton-hívőknek is érdemes néha az Adria – szélesen értett – partvidékére látogatnia: ha nem Abbázia, vagy a dalmát strandok miatt, akkor a gasztronómiáért. A borokért, és amivel „kísérjük” őket.
A Vasárnapi Hírek-ben megjelent cikkünk hosszabb változata.

Bár Horvátország bortermelése is sokáig abban a lyukas cipőben járt, mint a tervgazdasággal sújtott Magyarország, a barátságtalan valóság az, hogy – legalábbis a nemzeti bormarketing szintjén – déli szomszédaink alaposan elhúztak előttünk. Így a művelt borisszának érdemes, a magyar borászoknak pedig, akik a horvátok személyében „perceken belül” piacon belüli, úgy értem uniós versenytársat kapnak, szinte kötelező a horvát (elsősorban: dalmát) borok megismerése. Kezd ugyanis beérni azoknak a horvát borászoknak a munkája, akik az elmúlt évtizedekben szenvedélyesen dolgoztak azért, hogy feledtessék a mennyiséget a minőség elé helyező szemléletmódot és visszaadják a Primorje, Sjeverna Dalmacija vagy Moslavina borvidékek régi fényét, kiaknázzák a bennük rejlő potenciált. Ilyen például Alen Bibich (eredeti szakmája nyelvész), aki Dalmáciában, a már-már giccsesen szép Skradin tóparti kisváros és a közelében zubogó Krka hatalmas vízesése közelébe telepítette borászatát. De beszédes tény, hogy az amerikai borok áttörését eredményező legendás, 1976-os párizsi bormustra kaliforniai hőse, a horvát származású Mike Grgich is alapított már borászatot a szülőföldjén, hogy a helyi fajtákból hozza ki a legtöbbet.
Aztán abban is tanulságos déli szomszédaink legújabb kori bortörténete, hogy a világfajtákat övező kezdeti lelkesedés mintha alábbhagyott volna, és lassan (újra) felfedezik saját autochton, azaz őshonos szőlőfajtáikat. Az északi adriai és a déli dalmát tengerpart az őshonos fajták lelőhelye: pošip, grk, vugava és bogdanuša szőlőből készült borokat keressenek ha Vis, Korčula vagy Hvar szigetére vetné Önöket az élet vagy valamelyik utazási iroda. Van persze egy világhírre szert tett horvát szőlőfajta is: a Split melletti Kaštellában felfedezett crljenak kaštelanski-ról egy DNS-vizsgálatnak köszönhetően derült ki, hogy az valójában a Kaliforniában elterjedt és méltán népszerű zinfandel – amit egyébként az amerikaiakon és a horvátokon túl az olaszok is magukénak vallanak, csak ők primitivo néven:-). Úgyhogy, ha még nehezebb is a szláv eredetit kimondani, ne sértegessük a spliti kocsmárosokat holmi zinfandel emlegetésével…
A horvát-magyar barátság ünneplése közben ne feledjük, hogy szláv szomszédaink egyben a riválisaink is – és nem a MOL meg az Ina héjanászára gondolunk. Minden, borászatban érdekelt ország keresi a maga szőlőjét, ami mind minősége, mind mennyisége okán a zászlóshajó fajtája tud lenni az ország borkereskedelmének. Az olaszrizling (horvátoknál graševina) pedig az a közép-európai fajta, amiből nekünk is és nekik is van mennyiség és kiváló minőség is. A következő évek döntik el, kié az olaszrizling, melyik országot azonosítják majd ezzel a szépreményű, nagy tartalékokkal rendelkező fajtával. Egyébként aki az olaszrizling „égi mássát” akarja idehaza megkóstolni (például, hogy ezáltal lásson a jövőbe), annak Pálinkás Attilának a Vinagorán ezüst érmet nyert 2008-as Mátrai Olaszrizlingjét  ajánljuk, míg a horvátoknál már nemzetközi sztár is akad: a nagynevű Wine Spectator szakújság értékelésén 100-ból 90 pontot ért a Belje – Grasevina 2009-es bora, ami egekbe röpítette a horvát eladásokat.
Ha tehát még idén nyáron Horvátország felé veszik az irányt, keressék bátran Bibich, Figurica, Kozlović, Matošević és Degrassi borait. Egyrészt azért, mert versenyezni, csak egymást ismerve lehet, másrészt meg azért, mert ezek mennek a legjobban az Adria gyümölcseihez és a rozmaringgal fűszerezett pecsenyehúsokhoz. Sretan put!