Étkezés előtt pezsgőt!

Örömteli változás a hazai gasztronómiában, hogy egyre több helyen fogadják száraz habzóborral – mondjuk az egyre divatosabb Proseccóval – a vendéget, ahelyett, hogy a régi reflex szerint valami bivaly kisüstivel nyírnák ki az ízlelőbimbókat.
A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk hosszabb változata.

A kisüstivel persze semmi baj, bár az 50% fölé engedése az alkoholnak többnyire öncélú macsóság: ilyen „magasságban” ízt már nem igen érez az ember, az alkohol minden hibát – és minden erényt elfed. Ha a vendéglősnek jóféle pálinkája van, azt inkább a menüsor végén, digeszítvumként, az emésztést segítő „dugóként” érdemes kínálni. Aperitifként azonban nincs párja a (száraz) pezsgőnek: a szénsavgyöngyök, akár egy csapat gyúrója készítik fel az ízlelőbimbókat, az élénk savak pedig étvágyat csinálnak még a jóllakottaknak is - nem beszélve a boroknál alacsonyabb alkoholról, amely azonban könnyen szökik a fejbe, garantálva a társaság hangulatát.

Nem csak ilyen plebejus uzsikhoz.

Van egy népszerű legenda, miszerint az első pezsgőt egy Dom Perignon nevű szerzetes készítette volna, tulajdonképpen véletlenül: a bedugaszolt bora újraerjedt és pezsegni kezdett. A legenda nem igaz, de két dologra jó: a Dom Perignont a világ egyik legdrágább pezsgőjévé tette + a történet elvisz minket oda, ahol a világ leghíresebb habzóborai készülnek: a franciaországi Champagne-ba. A globális felmelegedés kora előtt itt húzódott a borkészítés északi határa: ahol ennél hidegebb volt (Normandia, Nagy-Britannia), ott a bort már almából készítették. A szőlő persze itt sem ért be úgy, hogy abból szép, hagyományos borokat lehessen készíteni: a gyenge alkoholfokú Champagne-i borok olyan savasak, hogy leszedik az ember fogáról a zománcot. De éppen ez kell a pezsgő-alapanyaghoz. A pezsgőházak pincemesterei minden évben gondosan összeházasítják a különböző évek ún. alapborait, hogy a márkához illő alapíz (ígérete) benne legyen – aztán kezdődik a varázslat! A palackba töltött alapborhoz cukros-fajélesztős elegyet, ún. tirázslikőrt adnak, majd ledugaszolják. A cukor hatására a palackban beindul a másoderjedés: emelkedik az alkoholszint és szénsav-képződik. Az elhalt élesztő, a seprő fokozatosan réteget képez az üveg alján: hogy ez az üveg nyakába jusson, egy ember menetrendszerűen forgat egyet az üvegen az erre kifejlesztett állványban. A palack végül fejjel lefelé áll az állványbann, az üveg nyakában pedig összegyűlik a seprő (ami egyébként a nagy pezsgők szép, briósos-pirítós kenyeres ízét adja). Hogy ezt eltávolítsák, a palack nyakát lefagyasztják, a jégdugót kilövik, a hiányzó folyadékot pedig egy ún. expedíciós, vagy dozázslikőr formájában töltik vissza (ezzel lehet beállítani a pezsgő végső szárazságát-édességét). Ez az ún. tradícionális módszer és mint látható, ennél a pezsgő egész életét ugyanabban a palackban éli le. A Champagne-ok és tradícionális módszerrel készített pezsgők ennek megfelelően a legdrágábbak. Az olcsó kategóriát az ún. tankpezsgők képviselik, de tisztességes kompromisszumot köthetünk, ha a két módszer között „félúton” lévő, ún. transzfer metódusú pezsgőt választunk a menüsorunkhoz. Nálunk például ilyen a méltán népszerű Hungaria Extra Dry.