Tegnap megvolt a 9 nő az utcán...
...című tokajista rendezvény, amelyen a 100 fős vendégsereg (for your information: volt egy 30-es várólista is) szinte kivétel nélkül hármas alát kapott szövegértésből, mert a címet senki sem értette meg teljesen, tudniillik, hogy 'kinn, az utcán, a májusban bizony nem ritka rügyfagyasztó, gyümölcsárakat felverő és kormányzati támogatást követelő hidegben, kinn, outdoor, ahol minden címbéli nőre egyetlen fok jut, így lett összesen 9, aminek csak a magánpraxisát beindítani akaró, kezdő urulógus tud örülni, borbarát és szervező nem'.
Ezt az utalást sokan nem értettük meg. Így aztán mindenki csupán a dress code lazaságra intő részével foglalkozott, topok, szandálok és baseball-sapkák jelentették a hideg elleni egyetlen, és persze elégtelennek bizonyuló védelmet. Ezen a ponton persze ne csak a magunk szemében a gerendát, hanem a másikéban is a szálkát: azért a szervezők is adhattak volna több figyelmeztetést az obskúrus címnél, vagy gondoskodhattak volna néhány gázmelegítőről, polártakaróról, ingyentörkölyről, etc.
De evvel a kritika le is tudható, mert a 9 nő bevallottan és őszintén civil kezdeményezés, horribiled dictu amatőr: nem állt mögé szponzor (nota bene: állhatna), nem voltak segéderők (a gasztróbloggerek maguk pucolták a hagymát, hajtogatták a papírzacsit, töltötték a burritót és időnként még a bort is), nem segítették professzionális rendezvényszervezők, a Pesti Lámpás inkább csak befogadószínházként fungált, maga az egész esemény így inkább hajazott egy hatalmas, webkettes logikájú lakásétterem-eventre, mint az "ilyen-olyan gasztróprodukciós iroda proudly presents"-típusú borvacsorára. A műkedvelés diszkrét bája - ez volt ígérve, és ezt is kaptuk; az meg, hogy májusi novemberrel körítve, innen nézvést már csak ordenáré pech, osztatlan közös lúzerség.
A rendezvény gasztrós célkitűzése viszont nem az volt. A blogoszféra és Tokaj-Hegyalja elkötelezett lányai-asszonyai ugyanis arra szövetkeztek, hogy megmutassák:
a) a Tokaji nemcsak libamájjal párosítható sikeresen,
b) a félszáraztól édesebb iskolázású tokajik gasztróspektruma is túlmutat az étlapok "Desszert"-szekcióján, hogy mást ne mondjunk, az ázsiai konyha csípősebb ízeivel is remekül fúzionálnak.
Ez volt a tétel, ami bizonyításra várt. És talált.
Fussuk át a vasárnapi vizsga feladatsorát.
Mindenekelőtt tisztázzuk a streetfood kifejezést, ami köré az este és a Tokaji-borsor szépen felépült. Egyszerűen az utca ételének lehetne fordítani: minden ide tartozik, amihez nem feltétlenül szükséges beülni étterembe, amit városnézés vagy ügyintézés közben, papírba tekerve, többnyire evőeszköz nélkül fogyaszthatunk. De mielőtt azt gondolnánk, hogy a sarki kiskoszos büfékaja jelent meg tányérunkon, oszlassunk el egy félreértést. A streetfood műfaj, nem pedig minőségi jelző: egy kiváló, friss alapanyagokból és gondosan elkészített szendvics, burrito vagy kenyérlángos épp olyan kulináris élvezetet tud okozni mint egy bonyolult konyhatechnológiai eljárások sorát kívánó high-end ételköltemény. (Stílusvilágában is szépen hozták a szervezők a streetfood sajátosságait: papírtálcákon, papírzacskókban és műanyag mélytányérban kaptuk a minőségi falatokat, de láthatóan nem a spórolás, hanem az önazonosság kedvéért.)
Aki persze jobb szereti a Tokajit vitrinben látni, annak már maga a felvetés is szentségtörésnek hathat: Tokaji bor és szendvics? De szerintünk a Tokajt ki kell szabadítani az úrhatnám közhelyek elefántcsonttornyából: egyrészt van élet az aszún innen is, világversenyekre kvalifikáló száraz, félszáraz és késői szüreteléső borok jönnek elő Hegyalja pincéiből. Másrészt ezek a maradékcukros, olykor botritiszes borok valójában magyar gasztró csodafegyverek: olyan ételekkel is párosíthatók, amelyekről korábban a legrutinosabb házasszágszerzők is azt jegyezték fel a titkos noteszeikbe, hogy "reménytelenül szinglik, házasításra alkalmatlanok".
A Tokaji azonban szinte a promiszkuitásig párosítható fűvel-fával, kókusztejjel, korianderrel, curry-vel és fügével is. (Bár azért van egy jól tetten érhető keleti, ázsiai preferenciája: vonzódása és vonzása az ilyen fűszerekkel kapcsolatban.)
Így volt ez a Kikelet furmint és a szélben szárított sonkás kenyérlángos esetében is. A párt összeboronálók szerint a furmint ásványossága és a sonka sóssága miatt volt ez a tökéletes frigy, szerintünk viszont az édesség volt a közös nevező. A száraz furmintunk 10 gr/l maradékcukra és a szépen érlelt sonkák tipikus, lágy édessége egymásra kacsintott, majd ránk. A kölcsönös szimpátia okán pedig mindketten léhán ráhasaltak a kenyérlángosra, hogy ott egymáséi legyenek. Ugyanígy jártunk az édesköményes börekkel (rétestészta alapú töltött török étel) és a hozzásimuló hárslevelűvel: szendén és édesen szerették egymást.
Igazi csodafegyver mivoltát azonban a garnélás zöld curry mellett mutatta meg a Tokaji. Engem még úgy neveltek és a kánon is úgy szól, hogy csípős ételhez lehetetlen bort párosítani, hiszen a csípős íz per definitionem legyilkol minden érzékszervet, tehát kár a gőzért meg a drága borokért. Igyunk vizet/sört/tejet, bármit, ami éppen a perzselő szenvedést enyhíti, de élvezetet, pláne harmóniát itt ne keressünk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a vasárnap este forradalmi mivoltát: a Nobilis Barakonyi furmint (8 gr/l maradékcukor) úgy simította ki a zöld curry karcos csípősségének ráncait, mint egy vígan pöfögő gőzvasaló. Csodát műveltek, felerősítették egymásban mindent, ami szép, amiért félig lecsukott szemmel magunkban csendesen hálát rebegünk, és eltüntettek mindent, ami bántó, ami nem oda való. Már ezért megérte a 9 fok.
A kábulatból valamelyest visszarántott minket a nyers valóságba a nyárinak hívott tavaszi tekercs, amelynél részint volt egy nehezen azonosítható zavaró íz és illatjegy, másrészt amelynek zöld, így is dominánsan korianderes íze valahogyan nem akart belesimulni a sárgamuskotály lányos simaságába, jóllehet a kellemesen fanyar mangó-maracuja mártás annál inkább odadörgölődzött (bizonyítva az egyik alaptételt, hogy sugo-hoz, mártáshoz válasszuk a bort, ne a hordozóhoz). De a rövid szétesettség után a borókabogyós, enyhén narancsos és fahéjas fűszerezésű, sertéslapocka darált húsával töltött burrito ismét összekapott minket: a furmint fűszeressége szépen kiteljesítette mindkettejük ízét. (A csirkemájas vietnámi szendvics értékelésétől most eltekintenénk: borbár hordánk egyik fele a csirkemájat, másik fele a zöld koriandert nem szenvedheti, így a lelki és fizikai azonosulás nehézkessé vált. Lehet pont ezért a bor is kicsit kilógott nekünk.)
Már a desszertek előtt világossá vált, hogy a 9 nőnek egy dolgot biztosan sikerült elérnie: minden fogáshoz Tokajit ittunk és meggyőző párosítások születtek. Ez fontos eredmény. Az evidensebb kuplerozás, azaz a desszertek és hegyaljai borok összehúzása ezek után már könnyed ujjgyakorlat volt, és majdnem csont nélkül át is ment. A sárgabarackos tejes pite szerencsés és jól sikerült választás volt, hiszen a botritisz miatt a tokaji borok egyik közös jellemzője az aszalt sárgabarackos illat és íz. A Bott Pince édes Bott-rytisében is megvolt ez a vonal, bár köztünk szólva tudtunk volna szebb bort is találni ugyanebben a kategóriában: kicsit üres volt, nem éreztünk hosszan kellemes savakat és finom aszaltgyümölcsösséget, ezzel szemben valami bántó kesernyét a végén igen. Jobban passzolt volna ide például a Vayi Cuveé, de akár a köznépi származású, kevésbé arisztokratikus Magita is Béreséktől.
De a javát (fügeöntetes fehércsokoládé fagyit édes szamorodnival a Kikelettől) a végére hagyták a csajok, akik egyébként gasztró oldalról Fűszeres Eszti (Fűszer és Lélek), Havas Dóra (Lila Füge) és Mautner Zsófi (Chili & Vanília) voltak, borszakmai kvótán pedig Bodó Judit (Bott Pince), Herczeg Ágnes és Toronyi Zsuzsa (CEWI), illetve Berecz Stephanie (Kikelet) és Bárdos Sarolta (Nobilis), míg a szórakoztatóipari szakszervezet jazz műhelyét Behumi Dóra képviselte (aki orcátlanul nyárias songokat énekelt, de végül bejött neki, pár fokkal melegebb volt, ha a mikrofonhoz lépett).
Szóval nem az történt, ami a Sideways zárójelenetében, ahol a szupersznob főszereplő fókuszát és életigenlését vesztve egy út menti gyorsétteremben papírpohárból issza meg az addig féltve és az alkalmas pillanatig őrzött 1961-es Cheval Blanc-t.
Mi egy másodpercig nem éreztük azt, hogy a papírzacskós édesköményes börekhez ciki és oda nem illő lenne Tokajit inni. Pont ellenkezőleg: eztán istbiz (csak) Tokajit iszunk indiai, thai és kínai ételekhez, amit egy megfáradt nap után a közeli étteremből alufóliába csomagolva viszünk haza.
És az "Eurázsia hivatalos gasztró bora"-díj goes to: Tokay! Gratulálunk.
("Köszönöm a hegyaljai szőlészeknek és borászoknak, köszönöm a dűlöknek, a szőlőfajtáknak és a botritisznek, valamint a szüleimnek. I love you.")
Sárdyné és Laikus Tezsvér
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése