Szevasz tavasz!

Kerthelyiségek tegnap és ma

Hiába kéreti magát a tavasz, az igazán eltökélt kerthelyiség-fanokat most már egy borongósabb, hűvösebb este sem tarthatja vissza. A vendéglátósoknak sem kell nagyon a naptárra tekinteniük, hogy tudják: ideje ácsolgatni azt a teraszt, kihordani a kerti asztalokat és székeket, kinyitni a kétszárnyú ajtókat és hagyni, hogy a vendégek ki-be járkáljanak, borospohárral a kezükben. Ugyanis a pultnál tolongva forraltbor helyett fehérborra és rozéra, valamint fröccsre ácsingózunk, de a biciklik/robogók száma is megsokasodott a bejárat előtt. Visszavonhatatlanul tavasz van. És ez egyet jelent a kerthelyiség-szezon nyitányával.

A jelenség nem a 21. században ütötte fel a fejét: a teraszos mulatozás a 18. század vége óta Budapest – helyesebben akkor még Pest, Buda és Óbuda – védjegye; tehát igazi hungarikum, ha úgy tetszik. Horváth Dezső gasztronómiai szakíró remek gyűjtéséből kiderül, hogy az egyik legfelkapottabb kertvendéglő, a Szép Juhászné már az 1770-es években is fogadott vendégeket, ahova még maga Ferenc József és Bismarck is bejáratos volt, hogy Deák Ferencről meg ne feledkezzünk. 

A 19. századra elterjedt kertes fogadók a mai helyzettől eltérően elsősorban a belvároson kívül fogadták illusztris és merőben hétköznapi vendégeiket: Óbuda, a Zugliget, a Városliget és Hűvösvölgy volt e mulatók lelőhelye, kihasználva a lombos környezet adta nyugalmat és árnyasságot, ahol jobbára Buda lankáin termő szőlőkből – kadarka, olaszrizling, sárfehér és budai zöld – készült borokkal csitították szomjukat. Népszerű volt például a zugligeti Disznófő – frekventáltsága okán még ki is kellett bővíteni, illetve egy csinos kis csónakázótavat is kapott –, amit Vörösmarty Mihály is előszeretettel keresett fel. Így emlékezett meg róla: „Jókedvében teremté Isten a Zugligetet, Gond és bánat itt víg kacagásra derül.” De említhetnénk a sokak által ismert és még ma is működő óbudai Kéhli vendéglőt, ami pedig Krúdy Gyula törzshelye volt. És az édeskés, békebeli hangulatot árasztó rigmust a túróscsuszáról talán már említeni sem kell… 

A budapesti belvárost kertügyileg igazán csak a 21. században laktuk be. Az ezredfordulón jelentek meg azok a romkocsmák a volt gettó területén, amelyek azóta világhírre tettek szert: mára már nem csak a helyiek titkos kertjei a lepusztult bérházak stílusosan belakott belső udvarai, de külföldi turisták is útikönyveiket szorongatva járják végig a Kazinczy utcában és környékén egymást érő kultikussá vált helyeket. A borbárhorda is szívesen időz például a Szimpla Kertben, amely a Lonely Planet útikönyv közönségszavazásán 3. helyezet lett (az aranyérmet a szintén budapesti illetőségű A38 nyerte el), nem mellesleg azért, mert közepes árfekvésű, minőségi borokat is lehet már kapni, így nem kell vodkába fojtani bánatunkat. 

A boros-teraszos spektrum azonban szélesedni látszik: az utóbbi egy évben olyan, kifejezetten kitűnő minőségű, noch dazu magyar borokat előtérbe helyező belvárosi vendéglátó egységek ütötték fel a fejüket, mint például a Bazilika tövében virágzó DiVino. A vagány, fiatal borászokat tömörítő Junibor Egyesület által létrehozott borbár alig egy éves működés után megkapta a rangos Michelin Guide ajánlását: elsősorban a magyar borkínálat mélysége, a hozzáértő személyzet és az impozáns környezet okán. A hangulatos kerthelyiségeknek valójában se vége, se hossza: másik kedvencünk a Gerlóczy Kávézó, füves teraszával falatnyi Párizst idézve a Kammermayer téren, de szívesen átballagunk a 13. kerületbe is, hogy a Sarki Fűszeres előtt ücsörögjünk a bágyadt napsütésben, kezünkben egy pohár ropogós rozéval. Aki pedig nagyobb életre vágyna, annak a Dizájn Terminál melletti Akvárium a megfelelő fórum.