Kerülőutak (Sideways)

Amikor Hollywood dönti a tőkét

Volt egyszer egy Oscar-díjas film, amely váratlan hatást gyakorolt az amerikai borpiacra: a Merlot nevű szőlőfajta kegyvesztett lett, a Pinot Noir pedig mennybe ment...

A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk bővebb változata.

Ha valaki komolyabban érdeklődik a borok iránt, előbb-utóbb belefut az ún. Sideways-effektusba, ami az öt Oscarra jelölt – egyet pedig el is nyerő – boros kultuszfilm angol címe után kapta ezt a nevet. (Magyarországon a film Kerülőutak címen került bemutatásra.) 

A történet furcsa párja, a sikertelen, de fanyar humorú író, Miles és már-már ütődötten optimista, harmadvonalbéli színész, Jack, aki épp nősülés előtt áll. Jack, hogy borsznob barátja kedvében járjon Kalifornia híres borvidékére, a Napa-völgybe invitálja egy legénybúcsús hosszú hétvégére. A vidám történet persze romantikus fordulatot vesz, hőseink ugyanis megismerkednek két, a boriparban dolgozó nővel… A mi szempontunkból most csak annyi fontos, hogy számtalan boros vacsorán vesznek részt együtt, ahol is egyszer Miles nem éppen válogatott szavakkal kel ki a Merlot ellen, helyette pedig a Pinot Noir mellett teszi le a voksát.

Képünk illusztráció.

A legenda szerint a 2004-es bemutatót (majd az Oscart) követően a Merlot iránti kereslet olyan drámaian esett Amerikában, hogy sok helyütt ki kellett vágni az ültetvényeket, hogy a helyükre Pinot Noir-t telepítsenek.

Ez utóbbi motívum valószínűleg nem igaz, ha ugyanis valaki kivág egy ültetvényt, hogy valami mással újra telepítse, 4-5 évig onnan nem szüretel és nem is készít bort, de az valóban igaz, hogy a tömegfogyasztók piaci szegmensében – csak a film miatt – negyedére(!) esett vissza a Merlot-fogyasztás, és megsokszorozódott a Pinot Noir iránti igény. A legendával ellentétben azonban ezt a kényesebb borfogyasztók sem nézték rossz szemmel, a kilencvenes években ugyanis valóban elárasztotta Amerikát az olcsó, gyenge minőségű, szörpösen gyümölcsösre hangolt Merlot, így hadd hulljon a férgese alapon, a hozzáértők sem bánták a fajtaválaszték átrendeződését.

A Kerülőutak azonban így is marketinges választóvonal lett a kaliforniai bor történetében. Egy Rudolf McClain nevű fiatal filmes például ellen-dokumentumfilmet készített MerLove címen, amelyben kaliforniai és óvilági „borcelebeket” sorakoztatott fel, hogy hitet tegyenek a Merlot mellett.

Erre azonban valójában nem sok szükség volt: Bordeaux híres fajtája ugyanis köszöni, enélkül is jól van. Erre egyébként a film egy vájtfülűeknek (-ízlelőbimbójúaknak?) szóló poénja is utal.

A Merlot-gyűlölő Miles féltve őrzött kincse ugyanis egy ’61-es Cheval Blanc. Ez a bordeaux-i nagy bor azonban történetesen épp Cabernet Franc és Merlot házasítása…

Nem esik rosszul az alma a fájáról

Cider, az angolok bora

Amy Winehouse tragikus halálhírére több ezer tisztelője zarándokolt az excentrikus énekesnő észak-londoni lakásához. A kerítésnél égő gyertyák és szívhez szóló üzenetek mellett teli cideres üvegeket is hagytak a gyászoló rajongók…

Fotó: Petrucz/borbárhorda

A tradicionális brit almabor ugyanis Janis Joplin, Jim Morrison és Kurt Cobain követőjének is kedvenc tudatmódosítója volt – igaz, azok közül talán a legártalmatlanabb. A cider alkoholtartalma nagyjából a mi világos söreinknek felel meg. Amy Winehouse-ra is emlékezve lássuk tehát, mi fán terem a cider. Well: az almafán. Az almából alkoholos erjesztéssel előállított italt a normannok terjesztették el Észak-Nyugat-Európában, komoly konkurenciát teremtve Angolhonban például a szőlőből készült bornak (nem mintha a globális felmelegedés előtt az albioni klímán beérett volna a bornak való szőlő). Az eljárás roppant egyszerű: egy hatalmas darálóra emlékeztető szerkezetben ripityára törik a speciálisan cidernek való almát (bár egyes termelők „mezei” őszi almát is felhasználnak), mely masszát (avagy pommage) utána egy speciális szövetbe csomagolják, amely a szűrő szerepét tölti be. Ezeket a csomagokat aztán egymás fölé pakolják, a rétegek közé pedig rácsos falapokat helyeznek, végül az egészre irtózatos nyomást fejtenek ki felülről, hogy alul a tiszta almalé kifolyjék. Ezt követi az erjesztés, majd a 3 hónaptól akár 3 évig is tartó tölgyfahordós vagy acéltartályos érlelés, ami alapvetően határozza meg a cider színét és karakterének mélységét. Lévén az almában kevés a természetes cukor, ezért viszonylag instabil (magyarul fertőzésre és elbomlásra érzékeny), így előbbi lépéseket gyorsan és tisztán kell elvégezni, ügyelve arra, hogy minél rövidebb ideig érintkezzen levegővel. Az almabor (néhol almasörként is találkozni vele) iskolázása az édestől a szárazig terjedhet, függően a cukor kierjedésétől, és többnyire enyhén szénsavasak (a ki nem erjedt cukortól alakul ki).

Fotó: Petrucz/borbárhorda

A magyar piac nyitottságot mutat az angolok hagyományos itala felé: az online és offline kereskedésekben, illetve sok étteremben/kocsmában az angol Westons-tól az ír Magners-en át, egészen a svéd Kopparbergig bezárólag legalább 6-7 nagy és neves márka elérhető, ezeken belül is persze több fajta létezik, szűretlentől a kristálytisztáig, édestől a csontszárazig. Vannak ízesített ciderek is (legutóbb épp bodzással találkoztunk), de ez nem összetévesztendő a más gyümölcsből készült borokkal. Míg előbbi valójában almabor, amelyet különböző aromákkal és/vagy gyümölcskoncentrátummal ízesítenek, addig pl. a perry (a cider kisöccse) körtéből készült bor, amely ugyanolyan eljárással készül, mint a cider. Ennek egyik legkiválóbb példánya a finoman szénsavas Weston’s Premium Organic Pear Cider, amely kizárólag biokörtéből készült. Magyar almabor – legalábbis tudomásunk szerint – még nincs a piacon, pedig az ország adottságait tekintve akár lehetne is. Minden esetre a járvány a magyar fogyasztók körében terjed: jelen pillanatban 14499 rajongója van a Cider Budapest oldalnak.

Míg a magyar kereslet egyelőre csak kibontakozóban van, addig a briteknél valóságos tömegtermelésről és –fogyasztásról beszélhetünk: évente 6 millió hektolitert állítanak elő, amely nagy része le is csúszik az angol torkokon. (Valószínűleg ez nem a kétezres évekre alakult így, hiszen a legenda szerint a 14. században az újszülötteket a keresztelőn ciderben merítették meg víz helyett, mert az almabor tisztább, ezért biztonságosabb volt. Ezt pedig csak úgy tudjuk elképzelni, ha hektoszám állt a pincében az almabor.) A tömegtermelés mellett persze van egy igen széles, minőséget kereső és találó réteg: ugyan a cider alapkarakterét tekintve (instabilitása miatt) nem alkalmas arra, hogy a végtelen összetettséget keressük benne, de fülledt nyári estéken kiváló élvezetet nyújt. 

Haraszthy Ágoston, a kaliforniai borászat alapítója

Színes, magyarul beszélő amerikai kalandfilm

Ha valaki a borról olvasni is szeret, nemcsak inni belőle, az bizonyosan találkozott már Haraszthy Ágoston nevével, aki eposzi jelzője szerint a (modern) kaliforniai borászat alapítóatyja volna.

A Népszabadság Magazin-ban megjelent cikkünk bővebb változata.

Az egyes források szerint a Bácskában, mások szerint Pesten, középnemesi családba született Haraszthy annyi helyen élt és annyi mindent csinált élete röpke 57 évében, hogy az több egész estés hollywoodi (Kalifornia!) filmet is megtöltene.

A Haraszthy-knak jelentősebb birtokaik voltak a Bácskában, ahol – egyéb növények mellett – borszőlőt is termesztettek, főleg a Duna-menti területeken. A szőlészkedés-borászkodással mégsem ezért próbálkozott meg immár Kaliforniában a negyvenes évei közepén járó magyar kalandor. Hanem ugyanazért, amiért Amerikába is ment az 1840-es években: hogy vagyont szerezzen. Bár élete végén azt a mítoszt igyekezett maga köré szőni, hogy forradalmi érzületei miatt volt kénytelen hátrahagyni a Habsburgok zsarnokságától szorongatott hazáját, naplójából kiderül, hogy ez csak utólagos legendagyártás. Azért ment Amerikába, amiért rajta kívül a következő száz évben még kitántorgott vagy másfél millió emberünk: az ígéret földjét kereste. És, úgy tűnik, Haraszthy meg is találta.

Haraszthy Ágoston

Igaz, hosszú és kanyargós út vezetett odáig. Nem mintha Haraszthy ne lett volna sikeres szinte bármiben, amiben belefogott. Útikönyvet írt Észak-Amerikáról magyarul, tankönyvet az európai stílusú szőlőtermesztésről angolul. Épített malmokat és börtönt, termesztett kukoricát és búzát, tenyésztett juhokat, disznókat és lovakat, és ő üzemeltette az első „kombinált”, teher- és személyszállító gőzhajót a Mississippin. Volt téglagyára, amelynek tégláiból épült a 19. század második felének számos, még ma is álló épülete a Wisconsin-beli Sauk Cityben, amelynek korábbi neve egyébként Széptáj, majd Haraszthyville volt, a várost ugyanis Haraszthy a saját darabka földjén alapította meg. De természetesen nem maradt ki az alaszkait megelőző nagy, kaliforniai aranylázból sem: magyar emigránsokkal jól menő arany- és ezüstfinomítót üzemeltett. (Később hamisítással vádolták meg, amely vádak alól ugyan sikerült tisztáznia magát, ám a jogi hercehurca a vagyona tekintélyes részét felemésztette, így életében sokadszor, újra kellett kezdenie.)

Haraszthy a közéletben is sikeres volt: az első, már amerikai fennhatóság alatt tartott kaliforniai választáson előbb megyei seriff lett, majd városi rendőrfőnökké választották, politikai pályája csúcsát pedig talán az jelentette, amikor 1851-ben a terület első képviselőjeként bekerült Kalifornia állam népgyűlésébe. Ebben a minőségében gátakat, kórházat épített, csökkentette az adókat és – sikertelenül – megpróbálta két államra bontani Kaliforniát. Ugyanebben az időben fordult érdeklődése a borászat felé.

Először a San Franciscó-i öböl környékén próbálkozott a szőlőneveléssel, de túl hidegnek és ködösnek találta a klímát (a mai kaliforniai borászat már épp ezt a jellemvonását használja ki az öbölnek – ehhez persze sok kísérletezés és fajtaszelekció kellett.) Haraszthy innen tette át a székhelyét Sonomába, amely a mai borfogyasztóknak már ismerősen cseng: ez a kaliforniai, sőt, az észak-amerikai borászat központja. Itt alapította meg Buena Vista nevű pincészetét, amely még ma is áll, igaz, Haraszthyt a hitelezői már életében kiebrudalták tulajdonából.

Történt ugyanis, hogy Kalifornia kormányzója 1861-ben európai tanulmányútra küldte a fajtakísérleteiről, európai „szőlőnyaláb-importjáról” addigra már országszerte elhíresült borászati tekintélyt. Haraszthy Németországban, Svájcban, Spanyolországban és természetesen Franciaországban tanulmányozta az óvilági módszereket és fajtákat: útjáról mintegy 350 szőlőfajta 100 ezer oltványával tért vissza Kaliforniába. Az eredeti terv az volt, hogy visszatérte után Haraszthy európai szerzeményeivel az állam pénzén kezdődnek meg a szőlészeti kísérletek, hogy összeállhasson a kaliforniai klimatikus és talajadottságokhoz legjobban alkalmazkodó helyi fajták portfoliója. Haraszthy útja alatt azonban nagyot fordult a politika kereke: mire hazajött, Kalifornia állam hallani sem akart a drága mulatság finanszírozásáról, így a 100 ezer nyaláb gondja Haraszthyra maradt, aki ezt a pénzügyi csapást sosem tudta igazán kiheverni. Különösen úgy nem, hogy egy reggel arra ébredt a Buena Vista személyzete: szőlőtőkéik elsatnyultak és barnásan csüngenek alá, amerre a szem ellát. A rosszmájúak először Haraszthy kísérleteire gyanakodtak, de hamarosan kiderült, hogy egy világjárvány indult útjára a nyughatatlan magyar szőlőskertjeiből: a filoxéra. A járvány végigszáguldott Kalifornián, és behajózott Bordeaux-ba, hogy onnan bevegye egész Európát, köztük Magyarország szőlőültetvényeink túlnyomó részét is.

Haraszthy két fia hiába kötött házasságot a kaliforniai borászat másik nagy nemzetségével, a Vallejókkal, létrehozva a Haraszthy-Vallejo „házat”, amelynek ma is világszerte, így a magyarországi Etyeken is vannak virágzó borászatai – a csőd már elkerülhetetlen volt.

Haraszthy utolsó kalandjába Nicaraguában vágott bele. Egyik fiával cukornádültetvényeket vett, ahol rumgyár felépítését tervezte. Hogy a nicaraguai rumot is olyan versenyképessé tudta volna-e tenni, mint az első, európai stílusú újvilági borokat, már nem derülhetett ki.

Egy tengerbe siető folyó torkolatánál látták utoljára. Valószínűleg aligátorok falták fel – mintha a halálát is éppúgy egy hollywoodi forgatókönyvíró találta volna ki, mint kalandos életét.

Barrique, avagy az öreg tölgy látogatása

Minden boros korszaknak megvan a maga divatkifejezése. A 90-es években ez a barrique (barrik) volt. De tudjuk-e mi az?
A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk bővebb változata.
A jó tanuló így felelne erre: kb. 225 literes, tehát viszonylag kisméretű (értsd: nem ászok), új, tölgyfahordó. A válasz pontos, de érdemes értelmeznünk minden részletét. Van-e jelentősége például annak, hogy tölgyből készült az a hordó? Igen is, meg nem is. Borok érlelésére (és erjesztésére) ugyanis ma már nem igen használnak más fát, csak tölgyet. (Korábban a kádárok akác, bükk, nyárfa, szelídgesztenye és meggyfa hordókat is készítettek, de vízállóképessége és utolérhetetlen aromái miatt, amelyek lekerekítik, megszelídítik a bort, mára egyértelműen a tölgy lett az uralkodó fa.) Nagyon nem mindegy azonban, hogy milyen tölgy. A világ leghíresebb (és legdrágább) tölgyfái – természetesen – Franciaországból kerülnek ki. Nem véletlen, hiszen a francia borkultúra meghatározó Európában: ráadásul a hordókészítéshez a 150-230 éves fák a legalkalmasabbak, francia földön pedig már a 17. századtól rendelet írja elő az erdőgazdálkodás rendjét, hogy a következő nemzedékeknek is kellő mennyiségű öreg fa jusson. Népszerű még a világban az amerikai fehér tölgy is, nem utolsó sorban azért, mert gazdaságosabban dolgozható fel, mint a kissé porózusabb szerkezetű francia tölgy, amelyet épp a lazább szerkezete miatt kizárólag szálirányban lehet hasítani, így egy-egy francia rönknek csak a negyedét lehet hordókészítésre fordítani, szemben az amerikaiak 50%-os arányával. (Ha a következő arányt tudjuk, megértjük, miért olyan drágák az új, tölgyfahordók és – közvetve – a barrique borok: 1 m3-nyi hordó-alapanyaghoz, 5 m3-nyi kiváló minőségű, hántolt rönkfára van szükség.)
A borértők között egyébként nagy konszenzus van a tekintetben, hogy az amerikai tölgynek kókuszos, a franciának vaníliás, míg a szintén nagyra tartott szlovén és magyar (zempléni) tölgynek neutrális aromája van – márpedig ezeknek a készítendő bor „ízképe” szempontjából meghatározó a jelentősége. (És akkor még nem is beszéltünk arról, mennyiben módosít ezen a kiégetés módja, intenzitása.)
És éppen emiatt, az aromák miatt van jelentősége annak, hogy az a hordó új legyen. A tölgyek ugyanis 2-3 év után elveszítik aromáik jelentős részét, így a bennünk érlelt bor sem lesz ugyanolyan, mint az első-, vagy a másodtöltés borai. (A használt barrique-hordók nagy részét skót whisky-érlelőházak, vagy jerezi sherry-pincék veszik meg.)
Végül: a hordónál a méret-e a lényeg? Igen: a kisebb méretű hordókban ugyanis fajlagosan nagyobb felületen találkozik a bor és a fa, így a bornak a fa pórusain keresztül történő „szellőzése”, illetve aromafelvétele intenzívebb lesz. Ez utóbbi mozzanat a kiindulópontja a legtöbb új(világi) technikának, amivel a méregdrága új, tölgyfahordót próbálják helyettesíteni. A mikroxigenizáció során a hordóba, vagy kóracél tartályba kicsinyke adagokban oxigént juttatnak. Bár ezt az EU-ban sem tiltják, használatát sok vita övezi, míg az Újvilágban (elsősorban Kaliforniában és Ausztráliában) elterjedt barrikolási trükköket – facsipszek borba áztatása, tannin-por, fadongák érlelőedénybe lógatása, stb. – nálunk tiltja a szabályozás.

A borértők egyetértenek abban, hogy barrikos érlelést csak kiváló minőségű, nagy beltartalmú, elsősorban vörös boroknak érdemes adni. A 90-es években a barrique feliratok nemcsak megjelentek, de el is harapóztak a magyar vörösek (elsősorban a villányiak) címkéin. Az uralkodó bordivatot sokáig ez az erőteljesen fás, füstös-vaníliás ízkép határozta meg Magyarországon. Szerencsére mára a magyar borászok megtanulták kezelni az új tölgyfahordókat és egyre inkább képesek egyensúlyba hozni a gyümölcs, a terroir és az érlelés aromáit.

Magyar siker a VinAgorán

Hogy zajlik egy nemzetközi borverseny?

Vannak népszerű tévhitek. Az egyik ilyen, hogy a világ legbohémabb munkája borverseny zsűritagjának lenni…
A Népszabadság Magazinban megjelent cikkünk.

Ezt a városi legendát talán néhány mikszáthi hangulatú amatőr vetélkedés táplálja, ám a borversenyeknek létezik egy másik válfaja is: a nemzetközi megmérettetések vérprofi világa. Ma már Magyarország is büszkélkedhet ilyen rendezvényekkel, közöttük talán a Pannon Bormustra és a VinAgora Nemzetközi Borverseny a legnevezetesebbek. Az előbbi esetében májusban, az utóbbinál pedig a múlt héten került sor a díjak kiosztására. A VinAgora ráadásul – egyelőre egyetlen magyar borversenyként – nemzetközi akkreditációval is rendelkezik, ami a verseny menetét, a bírálat módszertanát még rigorózusabban szabályozza.  A bírálatot illetően ugyanis többféle metódus létezik a világban. A két legelterjedtebb azonban a 20 pontos, ún. Vedel-féle, amely büntetőpontokon (hibák megfigyelésén) alapul, valamint az újabb, gyorsan terjedő ún. 100 pontos pozitív bírálati módszer. Ez a Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) és a Borászok Nemzetközi Szövetsége (UIOE) által 1996-ban kidolgozott, majd 2009-ben finomított módszertan meghatározza a verseny lebonyolításának szinte valamennyi szakmai részletét. Az előírás rögzíti például azt is, hogy a bírálatoknak délelőtt kell folynia és egy napon 45 száraz, vagy 35 édes bornál nem szabad többet kóstolni, hiába köpik ki a bírálók a kóstolt tételeket: az ennél nagyobb mintaszám következtében az érzékszervek annyira elfáradnak, hogy már nem volna lehetséges a megfelelő értékelés. A bírálat végig vakon történik, a palackok egy fekete zsákba öltöztetve kerülnek kitöltésre, és a bizottságok elnökei azokat egy vonalkód, illetve egy speciális szoftver segítségével viszik fel a bírálati rendszerbe. A zsűritagok a színt, az illatok és zamatok technológiai tisztaságát, intenzitását, minőségét és tartósságát, valamint az általános harmóniát értékelik a már említett pozitív 100 pontos bírálati lap kategóriái szerint. A pontokat – például a VinAgora esetében is – csak a két szélsőérték kizárását követő átlag kiszámításával állapíthatják meg: ehhez képest kell tehát értékelnünk azt a tényt, hogy a tökéletesnek ítélt bor minden szempont alapján maximális pontot kap. A VinAgorán ráadásul létezik egy, kizárólag a legmagasabb pontszámot kapó boroknak fenntartott „Bajnokok Ligája” is: a Champion-díj. Ezek birtokosait a főkategóriánként aranyérmet szerzett legeredményesebb borok összevetéséből választják ki. Idén a hatból négy Champion-díj itthon maradt: a Gál Szigetújfalui Zweigelt Rosé 2010 a rozé kategóriában, Taklerék Szekszárdi Syrah Reserve 2008-as bora a vörösöknél lett a szuperbor, míg a ketté bontott édesbor-kategóriában – már-már papírformaszerűen – két Tokaji győzedelmeskedett, a fiatal Szent Tamás Pincészet 3909 fantázianevű házasítása 2009-ből és a Tokajicum Reneszánsz Cuvée 2008-as bora. Mindez óriási eredmény, főként, ha nemcsak a fent említett szigorú bírálati módszertannal vagyunk tisztában, hanem azzal is, hogy ezeket a csúcsborokat 19 ország 501 beküldött tételéből választotta ki a közel 50 fős nemzetközi szakértői zsűri.
Akiknek ráadásul papírjuk is volt arról, hogy szigorúak legyenek: a nemzetközi előírások értelmében legföljebb az összes benevezett bor 30%-át engedhették haza díjjal…

Horvát borok

Innivaló dalmaták
Még a legnyakasabb Balaton-hívőknek is érdemes néha az Adria – szélesen értett – partvidékére látogatnia: ha nem Abbázia, vagy a dalmát strandok miatt, akkor a gasztronómiáért. A borokért, és amivel „kísérjük” őket.
A Vasárnapi Hírek-ben megjelent cikkünk hosszabb változata.

Bár Horvátország bortermelése is sokáig abban a lyukas cipőben járt, mint a tervgazdasággal sújtott Magyarország, a barátságtalan valóság az, hogy – legalábbis a nemzeti bormarketing szintjén – déli szomszédaink alaposan elhúztak előttünk. Így a művelt borisszának érdemes, a magyar borászoknak pedig, akik a horvátok személyében „perceken belül” piacon belüli, úgy értem uniós versenytársat kapnak, szinte kötelező a horvát (elsősorban: dalmát) borok megismerése. Kezd ugyanis beérni azoknak a horvát borászoknak a munkája, akik az elmúlt évtizedekben szenvedélyesen dolgoztak azért, hogy feledtessék a mennyiséget a minőség elé helyező szemléletmódot és visszaadják a Primorje, Sjeverna Dalmacija vagy Moslavina borvidékek régi fényét, kiaknázzák a bennük rejlő potenciált. Ilyen például Alen Bibich (eredeti szakmája nyelvész), aki Dalmáciában, a már-már giccsesen szép Skradin tóparti kisváros és a közelében zubogó Krka hatalmas vízesése közelébe telepítette borászatát. De beszédes tény, hogy az amerikai borok áttörését eredményező legendás, 1976-os párizsi bormustra kaliforniai hőse, a horvát származású Mike Grgich is alapított már borászatot a szülőföldjén, hogy a helyi fajtákból hozza ki a legtöbbet.
Aztán abban is tanulságos déli szomszédaink legújabb kori bortörténete, hogy a világfajtákat övező kezdeti lelkesedés mintha alábbhagyott volna, és lassan (újra) felfedezik saját autochton, azaz őshonos szőlőfajtáikat. Az északi adriai és a déli dalmát tengerpart az őshonos fajták lelőhelye: pošip, grk, vugava és bogdanuša szőlőből készült borokat keressenek ha Vis, Korčula vagy Hvar szigetére vetné Önöket az élet vagy valamelyik utazási iroda. Van persze egy világhírre szert tett horvát szőlőfajta is: a Split melletti Kaštellában felfedezett crljenak kaštelanski-ról egy DNS-vizsgálatnak köszönhetően derült ki, hogy az valójában a Kaliforniában elterjedt és méltán népszerű zinfandel – amit egyébként az amerikaiakon és a horvátokon túl az olaszok is magukénak vallanak, csak ők primitivo néven:-). Úgyhogy, ha még nehezebb is a szláv eredetit kimondani, ne sértegessük a spliti kocsmárosokat holmi zinfandel emlegetésével…
A horvát-magyar barátság ünneplése közben ne feledjük, hogy szláv szomszédaink egyben a riválisaink is – és nem a MOL meg az Ina héjanászára gondolunk. Minden, borászatban érdekelt ország keresi a maga szőlőjét, ami mind minősége, mind mennyisége okán a zászlóshajó fajtája tud lenni az ország borkereskedelmének. Az olaszrizling (horvátoknál graševina) pedig az a közép-európai fajta, amiből nekünk is és nekik is van mennyiség és kiváló minőség is. A következő évek döntik el, kié az olaszrizling, melyik országot azonosítják majd ezzel a szépreményű, nagy tartalékokkal rendelkező fajtával. Egyébként aki az olaszrizling „égi mássát” akarja idehaza megkóstolni (például, hogy ezáltal lásson a jövőbe), annak Pálinkás Attilának a Vinagorán ezüst érmet nyert 2008-as Mátrai Olaszrizlingjét  ajánljuk, míg a horvátoknál már nemzetközi sztár is akad: a nagynevű Wine Spectator szakújság értékelésén 100-ból 90 pontot ért a Belje – Grasevina 2009-es bora, ami egekbe röpítette a horvát eladásokat.
Ha tehát még idén nyáron Horvátország felé veszik az irányt, keressék bátran Bibich, Figurica, Kozlović, Matošević és Degrassi borait. Egyrészt azért, mert versenyezni, csak egymást ismerve lehet, másrészt meg azért, mert ezek mennek a legjobban az Adria gyümölcseihez és a rozmaringgal fűszerezett pecsenyehúsokhoz. Sretan put!

Juhfark, a magyar afrodiziákum?

A juhfark egyike azoknak a szőlőfajtáinknak, amelyről már mindenki hallott, de senki sem ismer igazán…
A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk bővebb változata.

Fotó: Bortársaság

Az egyik oka ennek az, hogy a juhfark kényes jószág, így nem terjedt el annyira, mint néhány kezesebb, nemzetközi fajta. De közrejátszott az ismeretlenségében az is, hogy  – az előzőektől nem függetlenül – sokáig nehéz volt szép, fajtajelleges juhfarkhoz jutni, nem csoda, ha a fajta így aztán nem is az őt megillető helyre került a fogyasztók lelki polcain. Mára azonban nagyot változott a helyzet, így érdemes megszabadulni az előítéletektől és nyitottabban közelíteni a juhfark felé. Szeretjük magyar fajtának tekinteni, ami igaz is, meg nem is. Tény ugyanis, hogy ma jellemzően csak a Kárpát-medencében készül belőle minőségi bor, de annyiban meg mégsem volna teljesen jogos az einstandolás, hogy a juhfark valószínűleg Stájerországból került hozzánk, oda meg – legalábbis egyes növénykutatóknak a fürt és a levélzet formai ismérveire alapozott elméletei szerint – valahonnan a Kaszpi-tenger környékéről.
Egy mindenesetre biztos: a középkori Magyarországon már nagy népszerűségnek örvendett és hazánk jóval több részén megtalálható volt a juhfark, mint manapság, amikor – szerencsére – kezd újra divatba jönni.
Talán ezért is fogalmazott úgy Laposa József, a neves badacsonyi borász, hogy „a juhfark egy olyan kapocs, amely összeköti az ősi magyar borkultúrát a maival.”
A szőlőfajta könnyen megjegyezhető, már-már mesebeli nevének amúgy roppant egyszerű magyarázata van: a fürt tömött és hengeres alakú, amely a fürt végén ráadásul egy kicsit vissza is penderedik – éppen úgy ahogy a juh farka. (Egyébként éppen ettől, a „kunkorodástól” olyan érzékeny a fajta: nedves idő esetén ebben a fürtzónában könnyen beindul a rothadás.)
Bár egyre több borász telepít juhfarkot, vagy fedezi fel újra ültetvényei öreg tőkéit az Észak-Dunántúlon is, a „Juhfark Autonóm Körzet” kétségkívül a Balatontól északra terül el, „fővárosa” pedig a Somló. Ma már szép juhfarkokat ihatunk a kevésbé ismert Nivegy-völgyből, a Káli-medencéből és a Badacsonyról, de sok borértő esküszik arra, hogy különösen a Somlón, ezen a bazaltkúpon termett juhfarknak van mind illatban, mind ízben egy olyan ásványos jellege, amely párját ritkítja.
A juhfark reneszánszát egy eposzi jelző kíséri: a nászéjszakák bora. A kutatók szerint ez egy, a Habsburgokhoz köthető legendára vezethető vissza. E szerint a juhfark volna az a bor, amelyet a XVIII. században a Habsburg uralkodóház férfitagjai fogyasztottak férfiasságuk karbantartására. Sőt, a legenda ennél is többet ígért a kék tabletta előtti korokban született uralkodó család „hím tagjainak”: azt nevezetesen, hogy aki a nászéjszakáján somlóit iszik, fiú utódban reménykedhet.
Nem zörög a haraszt – tartja a mondás, márpedig a somlói boroknak sokféle gyógyhatású képességet tulajdonított a népnyelv. Ezeket a hely híres szülötte, Dr Antall József orvostörténész, későbbi miniszterelnök gyűjtötte össze. Ezek szerint a „somlai bor” rendszeres fogyasztása jótékony hatással van az étvágyra és az emésztőrendszerre (kis adagokban még hasfájós gyereknek is adták), az általános idegállapotra és az öregkori gyengeségre. De hatásos gyógyírja az aranyérnek és székrekedésnek, valamint – a már említett – potenciazavaroknak.
Bár a 21. századi kutatások ilyen szélesspektrumú gyógyhatást nem igazolnak vissza, mi megelégedhetünk azzal is, hogy finom. Sőt: sajátosan, máshoz nem hasonlíthatóan az. Néhány hónapja, amikor a világhírű borszakértő, Matt Kramer interjút adott egy magyar boros blognak, sokakat vérig sértett azzal, amit a magyar vörösborok rusztikusságáról és az olaszrizling „lúzerségéről” mondott. De a bíráló mondatok árnyékában volt egy dicséret is: „… imádom a juhfarkot. Értem én, hogy miért ilyen kevés készül belőle, hiszen nehéz a termesztése. De micsoda remek borok készülnek belőle! – mondta a Wine Spectator fenegyereke.