Patinás jövő

A Château Cheval Blanc új borászatáról az OCTOGON-nak írtunk

A Château Cheval Blanc, amelynek borait néha akár euró tíz- és százezrekért is elviszik különböző aukciókon, valójában nem volt rászorulva arra, hogy megpróbáljon kitűnni. Ám merész vállalkozásával – egy új borászat felhúzásával – ma mégis új arcát tudja mutatni, amivel mindenkit maga mögé utasított. Úgy tetszik, a Saint-Émilion-i jó pap is holtig tanul.

Franciaország borvidékei olyan változatosak, borászataiknak olyan mély történelmi gyökerei vannak, hogy vázlatos bemutatásukhoz is legalább egy lexikonnyi helyre lenne szükség. Mi sem jelzi jobban a francia borok világának összetettségét, mint a minőségjelző rendszerének bonyolultsága, amely egyedülálló a világon. Egy francia kormányhivatal (bizonyos INAO) 1920-ban vezette be az AC, azaz az Appelation (d’Origine) Controllée rendszert – Olaszországban ez a D.O.C, Spanyolországban pedig a D.O. osztályozásnak felel meg –, melynek használatával a termőhely jelentőségét emelték a minőség biztosításának középpontjába. Ezért is van az, hogy a francia borok címkéjén sokszor nem a borász, hanem az apelláció neve szerepel legnagyobb betűkkel. A termőhely olyannyira fontos, hogy még a szőlőfajtát is maga mögé utasítja, és ennek köszönhető, hogy például sok Chardonnay-kedvelő nem is tudja, hogy egy Chablis AC vagy egy Meursault AC mögött – melyek tehát területeket jelölnek – valójában e fajta rejtőzik. 

De nem pusztán ebben rejlik az osztályozás kacifántossága – mellyel kapcsolatban megnyugtatásul érdemes tudni, hogy e kategóriákkal egy átlag francia sincs tökéletesen tisztában – hanem elsősorban abban, hogy előbbi eredetvédelmi kategóriát az egyes borvidékek további minőségi kategóriákra bontják. És e klasszifikációs rendszernek van egy olyan eleme, amelynek építészeti szempontból is van jelentősége. Burgundia és Bordeaux – mely borvidékek még a témában járatlanok számára is ismerősen csengenek – két, egymástól alapvetően különböző logikát alkalmaz a származási helyek megjelölésében. Míg előbbiben a dűlők, addig utóbbiban a régi főúri birtokok és az azok közepén álló kastély adják az osztályozás, illetve végső soron a borok rangsorának alapját. 

Burgundiában (Bourgogne AC) tehát a természeti adottságok, azaz a talaj összetétele, a mezzoklíma, a benapozottság és a szélvédettség képezi a klasszifikáció alapját. Ezen ismérvek mentén, kifejezetten tudományos igénnyel húzták meg a dűlők határait, amelyeket minőségi osztályokba soroltak. Bordeaux-ban a természeti adottságokkal szemben a főúri származás a fő ismérv. 1855-ben, a párizsi világkiállítás előtt III. Napóleon kívánsága nyomán borkereskedők állították össze a főúri birtokok rangsorát annak alapján, hogy adott birtok bora mennyire volt keresett a piacon. Minden birtok közepén egy-egy kastély, azaz château állt, és ezért is él mind a mai napig a hagyomány, hogy a bor címkéjén az apelláció mellett a château képe a leghangsúlyosabb vizuális elem. A napóleoni lajstromozás nyomán öt osztályba (cru) sorolták a termelőket/château-kat, és a másfél évszázaddal ezelőtti összeírás ma is érvényben van. A vörösbor-termelők közül a legmagasabb, azaz a Premier Cru kategóriába ma ugyanúgy, mint a 19. század közepén csak a Château Lafite, a Château Latour, a Château Margaux, a Château Haut-Brion tartozik, egyetlen kivétel volt a régi klasszifikáció módosítására: 1971-ben egyenesen államelnöki döntéssel emelkedhetett az olimpusziak legfelsőbb régiójába a Château Mouton Rothschild. Bár a dúsgazdag bankárcsalád miatt gyakran hallani minderről malíciózus megjegyzéseket, azt a hozzáértők közül kevesen vitatják, hogy a Moutonnak valóban a legjobbak között a helye. Legföljebb az vitatható, hogy nem akadna-e még olyan „másodosztályú” chateau, amely ugyanígy felsőbb osztályba léphetett volna. Nem is beszélve arról a tényről, hogy néhány Premier Cru birtok esetében annyi adásvétel változtatta már meg az 1855-ben érvényes birtokhatárokat, hogy aligha beszélhetünk ma is ugyanazokról az adottságokról, mint 160 éve. Ettől nem függetlenül alakította ki Saint-Émilion – amely a Bordeaux-i borvidék része, de külön apelláció – 100 évvel a napóleoni besorolás után a saját klasszifikációs rendszerét, amelyben tízévente felülvizsgálják a korábbi rangsort – vagyis a nagyságot nem lehet csupán örökölni. Majd’ hatvan éve St-Émilion két ékköve – besorolását tekintve a legmagasabb, azaz Premier Grand Cru Classé „A” – a Château Ausone és a Cabernet Franc-alapú boráról világhírűvé lett Château Cheval Blanc. (Bordeaux meghatározó fajtáji a Cabernet Sauvignon és a Merlot.) Utóbbi új tulajdonosai pedig hatalmas lépésre szánták el magukat: új borászatot építtettek egy olyan környezetben, amelyben a minőség – egyik – záloga a birtok közepén álló több száz éves, klasszikus felépítésű és hagyományos funkciókat kiszolgáló château.

1998-ban a Cheval Blanc-t a belga milliárdos, báró Frère és a francia üzletember, Bernard Arnaud mintegy 155 millió euróért vásárolták meg. (Utóbbi nem mellesleg az Louis Vuitton Moët Hennessy (LVMH) vezérigazgatója, mely csoport mintegy 60 luxusmárkát birtokol, a nevében is jelzetteken túl a Diortól a Tag Heuer-ig bezárólag.) A két üzletember azonban nem kívánt belesüppedni a neves borászat dicső múltjába, ezzel szemben annak jövőjét kutatták, és befektetésükkel valójában erre kerestek választ. Ugyanis úgy látták, hogy a területek fent ismertetett klasszifikációja ugyan még mindig sok pénzt hoz – tavaly egy 1947-es Cheval Blanc Imperial a Christie’s árverésén 223 ezer euróért kelt el –, de az Újvilág és a minőségosztályozási rendszer kódolt hibái hosszú távon kihívást jelentenek. A kódolt hiba a klasszifikációban nem is annyira „összfrancia” probléma, mint inkább speciálisan bordeaux-i: az, hogy az osztályozás alapját nem valami állandó jelenség, nevezetesen a természeti adottságok mentén kirajzolódó dűlők adják – mint Burgundiában –, hanem régi főúri birtokok, a minőség szükségszerű felhígulásának alapja. Ugyanis a birtokok határai azóta sokat változtak: sok esetben földeket csatoltak hozzá vagy eladták részeit, így a szőlőültetvények ma már nem pont ugyanazok, amelyeket 1855 körül voltak. Az Újvilág kihívást pedig így értelmezték a befektetők: Ausztrália, Kalifornia, Dél-Afrika és Chile borászai és borászatai szabadabban definiálhatják magukat, hiszen nem kötik őket tradíciók, elvárások és jellemzően nem „csak” a nevet adják el boraikkal, de épületeikkel látványt, vizuális élményt is nyújtanak. 

A Frère-Arnauld páros vállalkozása, nevezetesen, hogy egy új, modern épületet húzzanak fel a patinás, 1800-as évek elején épült kastély mellé, főleg e kihívásra kívánt válaszolni, mely kockázatos, egyszersmind inspiráló vállalkozásnak tűnt. A formabontó elképzelések végül a neves, Pritzker-díjas francia építész, Christian de Portzamparc profiljával találkoztak. A köreiben csak CdP-ként emlegetett szakember területe elsősorban az urbanisztika: állandóan kutatja, hogy milyen épületekkel és terekkel válik igazán megélhetővé a városi lét. Látszólag ennek nincs sok köze egy ipari épülethez, ám Portzamparc filozófiájából következően olyan épületeket hozott létre, melyben a belső és külső tér interferál, egymásra reflektál, és ennek határozott nyomai Cheval Blanc-ban is megjelentek.

A borászat, amely közvetlenül az ódon château szomszédságában húzódik – azzal az építészeti szándékkal, hogy az új a régi organikus folytatásaként funkcionáljon –, egy hatalmas fehér rájára emlékeztet, mely mintha csak lebegne Saint-Émilion értékes szőlőültetvényei felett, vigyázva, nehogy megérintse azt. A homlokzat két szimmetrikus, egymást keresztező, mandula alakú elemből áll, amely dinamizmust és lendületet ad az épületnek. A légiesség minden porcikájában érződik: középen teljesen nyitott a lapos, hosszúkás épület, a kint és bent kapcsolata e ponton tökéletesen plasztikussá válik. Nem hivalkodó, nem akar kitűnni, ám egyszerű eleganciája mégis vonzza a tekintetet, miközben teljesen beleolvad a tájba.

A belső terek elrendezését is az egyszerűség és a funkcionalitás vezette: az épületet hat darab 40 x 8.6 méteres fehér betonpánt osztja hosszúkás termekre, melyek az épület hosszabb oldalával futnak párhuzamosan. Egyik felében hasukat kidüllesztve, de több parcellában sorakoznak a szintén betonból készült erjesztőtartályok, szám szerint 52, amelyek leginkább hatalmas parfümös üvegekre emlékeztetnek. Használatukat Pierre Lurton főborász azzal magyarázza, hogy már vagy 100 éve így erjesztik boraikat, hát nem látták indokoltnak, hogy a jövőben másra, például rozsdamentes acél- vagy tölgyfatartályra cseréljék. 

A föld hűsét sem hagyták kihasználatlanul: egy szinttel lejjebb, a föld alá helyezték a tölgyhordós érlelés műveletét. Az egész épület – kint és bent, lent és fent – a légiességet, az egyszerűséget és a funkcionalitást sugallja, rafinált homlokzata és szerkezete pedig egyedülállóvá teszi. A Château Cheval Blanc tehát nem szorult rá, hogy gyökeresen megváltozzon, hiszen épp elég stabil öröksége van ahhoz, hogy még sokáig termelje szép borait. De tulajdonosai és borászai is tudják: minden üzleti modell halálának pillanata ott kezdődik, amikor már nem akarnak fejleszteni, nem akarnak jobbá válni. A Château Cheval Blanc még az eddigieknél is jobb akart lenni, és ez sikerült is neki. Vagy ahogyan ők fogalmaznak: „Egy nagy és igényes örökség pezsdült fel.”