Zászlóshajóborok, Magyarország
Húsz évvel a rendszerváltás után Magyarország is kezdi belátni, hogy azzal a követhetetlenül széles fajta-portfolióval, amivel az amúgy sem kevés, szám szerint 22 borvidéke igyekszik telibetrafálni a borkulturális Zeitgeistet, nem lehet visszatérni a magyar bor régi nagy híréhez. Ahogy a világ minden bornemzetének, nekünk is újra kell fogalmaznunk magunkat a 21. században: meg kell tudnunk nevezni a – mind a vörös, mind a fehér „sarokban” – azokat a zászlóshajó-fajtákat és/vagy borokat, amelyekkel kapcsolatban azt akarjuk, hogy azokat hallván a világ ránk, magyarokra asszociáljon – és fordítva, hogy a magyar bor hallatán ezeket sorolják a borisszák Kaliforniától Londonon és Párizson át egészen Sydney-ig.
A Népszabadság Magazinban megjelent cikkünk hosszabb változata.
Az osztrákoknak már sikerült ez a mutatvány, pedig a nyolcvanas évek „fagyálló-botránya” után nem volt épp papírforma szerinti az a világranglistás helyezés, amivel ma büszkélkedhetnek. Míg ugyanis természetesen a „sógorokból” sem hiányzik a kísérletező kedv, így a burgenlandi, vagy a karintiai lankákon szinte minden jelentősebb világfajtával találkozhatunk, azért mindenki tudja, hogy az osztrákok a Blaufra:nkisch (Kékfrankos) és a Grüner Veltliner (Zöld veltelini) első szereposztására és a Zweigelt-Welschriesling (Olaszrizling) másodszereposztására építették legújabbkori sikerüket.
A fajtaválaszték szűkítésével Náluk is fordított arányban nőtt a tudás és tapasztalat, amit a kiválasztott fajtákkal kapcsolatban felhalmoztak, így a világ borértői között ma már konszenzus van abban, hogy, ha a Kékfrankos a téma, akkor bizony Ausztria a viszonyítási pont. Ennek persze a bormarketingre nézvést is megvannak a nyilvánvaló előnyei: az osztrák Balufra:nkisch ára magas, piaca pedig biztos – immár évtizedek óta.
A fajtaportfolió tisztítása azoknál az országoknál is megfigyelhető, amelyek megközelítőleg sem rendelkeztek olyan borászati hagyományokkal, mint Ausztria-Magyarország. A tömegborok piacára betörni akaró (és ezt a célkitűzését mára bizony sikeresen abszolváló) Románia például a Pinot Noir-jára, Bulgára pedig a Merlot-jára összpontosítva ért el sikereket, míg a szőlészeti-borászati földrajz szempontjából az Újvilághoz sorolt Új Zéland más utat választott: ők eleve a prémiumkategóriát, azaz a magas árat és nem a korlátlan mennyiséget célozták meg, ehhez igyekeztek megtalálni az északi és a déli sziget ültetvényein legjobb teljesítményt nyújtani képes fajtákat. Így vált napjainkra Új Zéland Sauvignon Blanc-, majd Pinot Noir-nagyhatalommá.
Bár a magyar bor „hazájában még mindig világhírű”, nem árt tudni, hogy a világ nagy boratlaszaiban csupán egy-egy oldal jut nekünk, abban is a legtöbb bekezdés a Tokaji – múltjának.
A magyar zászlóshajó-fajták és/vagy borok kiválasztása ezért vált sürgetővé napjainkra és ennek a sürgetésnek köszönhető, hogy mára sikerült némi előrelépést is elérni ezen a téren. Nem véletlen, hogy az előző mondatban egyszerre említünk fajtát és borkészítési technológiát. Ez utóbbi is lehet ugyanis Magyarország borászati védjegye. A természetes (úgy nevezett botritiszes) édes borok világában magától értetődően ilyen az aszúkészítés hagyománya, míg a vörös házasításoknál ilyen sajátos, máshol fel nem lelhető ízvilágú cuvé lehetne a bikavér – akár Eger, akár Szekszárd környékén készült. Ehhez azonban sok munkára lesz még szükség és nem is csupán azért, mert a tervgazdaság évtizedeinek borpancsolása alaposan hazavágták mind a tokaji édesborokat (agyonoxidált, barna, gyakran avinált, azaz hozzáadott alkohollal stabilizált „old school” aszúk járattak-járatnak le minket a világban), mind a nagy magyar vörös házasításokat, a bikavéreket.
A hagyományok újraértelmezését hozó borászati forradalom kétségkívül Hegyalján kezdődött, a világ legszebb botritiszes, vagyis a nemes rothadástól betöppedt szőlőszemekből készült borai ma újra Tokaj-Hegyalján készülnek. Nagy gond, hogy ezt még nem igazán tudjuk érvényesíteni a világpiac árversenyében…és még nagyobb, hogy az ún. desszertborok forgalma a világon mindenütt, folyamatosan esik.
Az egri és a szekszárdi bikavér újjászületése még folyamatban van, de már elkezdődött: ma ott tartunk, hogy az ilyen név alatt készülő boroknak szigorú minőségi feltételeknek kell megfelelniük, ami kiterjed a felhasználható fajták „katalógusára” és a bor érlelésére is. Mindennek köszönhetően egyre több a kimagasló minőségű bikavér, ám saját „arca”, összetéveszthetetlen íz- és aromaképe még nem feltétlenül van a magyar bikavérnek, sok elégedetlen szakíró szerint még mindig csak egy a sok nagyszerű vörösbor házasítás közül, de még mindig nem sajátosan magyar. Hogy az legyen, ahhoz vélhetően a bikavérhez felhasználható fajták belső rangsorát kell még határozottabbá és „konszenzuálisabbá” tenni: ma még hol a Kadarka, hogy a Kékfrankos énekli a szólót, míg mondjuk a toszkánok hasonló házasításában, a Chiantiban egyértelműen a Sangiovese nevű szőlőfajta a húzónév.
A vörösbor-szőlők magyar zászlóshajó szerepéért tehát leginkább a Kadarka és a Kékfrankos van versenyben. Az előbbi előnye, hogy valóban sajátos, a világon csak igen kevés helyen föllelhető fajtánk, hátránya azonban nagyon kényes, macerás szőlészetileg. És ugyanígy szólnak prók és kontrák a Kékfrankos mellett: Sopron környékén, Szekszárdon és a Mátrában valóban nagy borokat tud adni, ám kérdés, hogy annyira különbözőt is-e, hogy a világ nagy „bor-hipermarketében” valóban helyet kelljen adni a magyar Kékfrankosnak is az osztrák Blaufra:nkischek mellett…
Jobban eldőltnek tetszik a fehérbor-szőlők versenye. Itt egyértelműen a Furmint tűnik befutónak.
A 19. század második felében pusztító filoxéravészig ez volt a vezető fehérbor-szőlőnk, de a nagy tőkedöntések és újratelepítések évtizedei után jelentősége visszaesett: elsősorban onnan volt nevezetes, hogy az aszú egyik meghatározó fajtája Hegyalján. A Furmint igen jól aszúsodik, vagyis hajlamos a nemes rothadásra – ennek megfelelően a „nemtelen” szürke rothadásra is, így leginkább a magasabb fekvésű, jó széljárású helyeken érzi jól magát. Innen azonban csodálatos száraz borokat is képes adni, ahogyan azt a világnak az elmúlt évtizedben megtanította a nagyvilágnak Tokaj-Hegyalja. (A Furmint ezen kívül még a parányi Somló borvidéken honos és ad nagyszerű, vulkanikus borokat.) A hozzáértők szerint a Furmintban rejlő ziccert egyébként az adja, hogy nemcsak friss, ropogós savú, gyümölcsös (ún. reduktív technológiával készülő) borokat képes adni, de alkalmas a fahordós érlelésre is és a hosszabb tárolásra is, amivel akár a nagy divatfajta, a Chardonnay régiós versenytársa is lehet. Nekünk az a dolgunk, hogy szurkoljunk neki.
Úgy, hogy keressük, vesszük, isszuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése