2011. április 29., péntek

A fröccsöntők országa

Igaz-e, hogy a gyengébb bor a jó fröccsbor? És miért igen, ha nem?
A borbárhorda népszabadságbéli cikkének hosszabb változata.

Jön a jó idő, nyílnak a virágok és az emberek: a magányos önsajnálatot lassanként felváltja a kisközösségi rendszerszidás. A kvaterka azonban nem szárazságtűrő növény: öntözni kell. Kezdődik a fröccsszezon. Ugyanis nemzeti italunk, a fröccs, ez a szódával vagy ásványvízzel hígított bor újra fontos szerepet tölt be kultúránkban, a magyar nyelvű wikipédia például önálló szócikket is szentel neki (mi is hagyatkozunk rá). De nem volt ez mindig így, évtizedekig sújtotta előítélet a fröccsöt: egészen a közelmúltig tartotta magát a tévhit, hogy az holmi boros istenkáromlás volna, a vörösboros kólával egylényegű bűn, amit bizonyos kor és tapasztalat fölött már nem követ el az ember (nyilvánosan).


Ehhez persze nagyban hozzájárult az a tény, hogy a magyar gasztró-kiskereskedelem belépő szintjén (ld. még: kocsma, borozó, talponálló, ’n’ számú italbolt, vizek melletti „nádas büfék”, etc.) évtizedekig valóban cudar minőségű borból készítették a fröccsöt. Gyakran olyan erjesztett italból, amely bár a bor nevet kapta a borszőkítős keresztségben, szőlőt soha nem látott, azt a hamis képzetet keltve a messziről jött emberben, hogy ehhez egyenesen a NASA technológiájára volt szükség, pedig csak néhány marmonkannára és egy elhagyatott alföldi tanyára.Ahogy azonban a jó bor élt és élni akart, úgy nőttek az elvárások azzal a borral szemben is, amelybe „tajtékot nyomnak” (a borbárhorda saját gyűjtése, ismeretlen adatközlőtől). Ezen a ponton pedig illik kalapot lengetnünk a rozéborok előtt. A finomlelkűek megfogalmazása szerint a rozék elismerésre méltó hittérítő tevékenységet folytattak az elmúlt években, jelentős mértékben gyarapítva a borhívő felekezetet, míg mások ugyanezt a jelenséget a közönségesebb ’kapudrog’ kifejezéssel írják le, de a velő ugyanaz: a rozé és a rozéfröccs nyári népszerűsége sokakat tesz nyitottabbá a minőségi bor-, illetve fröccsfogyasztással szemben. A fröccs ma tapasztalható reneszánsza talán éppen ezzel kezdődött néhány éve: a kerthelyiségek és teraszok rozéfröccseivel. De nem állt meg itt, istennek hála. Ma már egyre több, önmagára valamit is adó vendéglátóipari egység tart többféle minőségi bort pohárral, illetve – ettől nem függetlenül – tüntet fel az itallapján különféle műfajú és arányú fröccsöket. Jelentős népművelőknek tekinthetők ezen a téren a nagy fesztiválok állandó boros „fellépői” is, például a Hilltop és a Présház, amelyek hordozható kiszerelésű fröccsvariációkkal látják el a fesztiválozókat. („Nagyszínpad, nagyszínpad!”).


Ha valaki rákeres a neten, láthatja, hogy a három alaptípust (kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés) képviselő bor-szóda arányon túl a legvadabb keverések és nevek bányászhatók ki a múltból, vagy a romantikus múlthamisítók szervereiről. (ld. keretes). Mert egy házmesternek, vagy vicének akár még ma is hasznát vehetjük a kopár szikes, tikkadt nyári napokon, viszont a távolugrás, vagy a Krúdy-fröccs elnevezések inkább csak a legendagyártó lendülettel magyarázhatók, semmint a régi idők praxisával.
Győrben, ahol a „magyar Edison”, vagyis Jedlik Ányos bencés szerzetes élete legnagyobb részét töltötte, évente megrendezik a Fröccsfesztivált. A város jussa minderre nem elvitatható: Jedlik találta fel a szódavizet, még pontosabban azt a készüléket, amellyel mesterséges szénsavas víz előállítható. Az „apparatus acidularis”- nak (Jedlik fordításában: „savanyúvízi készüléknek”) ráadásul megalkotta egy kezdetleges hordozható változatát is: az első szódásüveget. A legenda szerint ezt vitte volna magával egy szüreti mulatságba, ahol a vendéglátó Fáy András, az egyik díszvendég pedig Vörösmarty Mihály volt, aki ekkor már bőven koszorús költőjeként tisztelt a nemzet. (1842-ben járunk: túl a Szózat, a Csongor és Tünde, vagy épp a Zalán-eposz megírásán, de még két évre attól, hogy a magyar legyen a hivatalos nyelv). Hogy az ivás ne vessen túl korán véget az estének, de az este se túl korán az ivásnak, szódát freccsentettek a borba. Az új italt a baráti kompánia németesen spriccernek nevezte, amit a magyar nyelv ügyét mindig, minden tudatállapotban a szívén viselő Vörömarty nem hagyhatott annyiban és rögtönzött nyelvújítással fröccsre magyarította azt.A fröccsel kapcsolatos legmakacsabb előítélet, vagy tévhit az, hogy ami nem jó bor önmagában fogyasztva, az még jó lesz fröccsnek – és ugyanez pepitában: jó borból nem szabad fröccsöt csinálni, mert az tékozlás, szentségtörés. Az egyszerű válasz nem az a kérdésre, hogy ez úgy marhaság, ahogy van. Rossz borból természetesen nem lehet jó fröccsöt csinálni, talán még ecetet sem. Az viszont valóban igaz, hogy van olyan bor, amiből hülyeség fröccsöt csinálni, mert az adott bornak éppen azzal az értékével menetel szembe, ami miatt azt nagynak, szépnek tartjuk. Ez pedig (ebben az esetben) a koncentráció. A kifejezés nagyképűnek tetszhet, de nagyon is objektív: azt fejezi ki, hogy illóanyagokon túl mennyi szilárdanyag-tartalom, tehát tannin, glicerin, cukor, ásványi anyag stb. összpontosul a borban. Alacsony tőketerhelés, öreg tőkék, hosszú macerálás (héjon erjesztés) rendszerint koncentráltabb, teltebb, gazdagabb bort adnak. És éppen ezért szeretjük őket. Ezért nem érdemes hígítani ezeket a borokat, ezért volna kár belőlük fröccsöt készíteni, de nem azért, mert a fröccs a bor gyengeségének elismerése volna, afféle borászati Taigetosz. Mindebből aztán következik a megoldás is: a jó fröccsborok nem a gyengébb, hanem a kevésbé koncentrált borok. Ezek rendszerint reduktív iskolázásúak, vagyis oxigénmentes környezetben készülnek, hogy minél frissebbek, gyümölcsösebbek és illatosabbak maradjanak. Nem az örökkévalóságnak, hanem a ma-holnapi fogyasztásra szánják őket. És van ezeknek még egy jellegzetes tulajdonsága, ami nagyon kell a jó fröccshöz. Ez pedig a savasság: az a szájnedvességet okozó, testet-lelket felfrissítő citrusos íz, amely nélkül a fröccs unalmas és lapos volna, mint egy német tinivígjáték.
Ennek megfelelően a következő, idehaza könnyen hozzáférhető szőlőfajták adnak igen gyakran olyan bort, amely ideális fröccsnek: az Olaszrizling, az Ezerjó, a Szürkebarát, vagy a kétezres évek üdvöskéje, a Sauvignon Blanc. A rozé-divat farvizén felevezett az élmezőnybe két illatos, hazai fajta is: a Cserszegi Fűszeres és a transzvesztita Irsai Olivér. Fröccsadaptációk sikere persze érthető: aroma- és illatanyagaikban annyi a barokkos túlzás, hogy az könnyedén átüt még a szóda hígításán is.

Végül a színekről. A szép savú, könnyű fehérekről és rozékról már szóltunk. De vajon lehet-e, érdemes-e vörösből fröccsöt készíteni? Nos, itt két jó tanács igazít el minket. Az első megint a koncentrációra vonatkozik, ami rögtön meg is tizedeli a szóba jöhető vörösök táborát: ezek ugyanis rendszerint koncentráltabb borok, elsősorban a hosszabb maceráció miatt. De mi a helyzet a maradékkal? Nos, itt ugyanaz a szabály, mint a szexben. Minden megengedett, ami öröm forrása lehet, de másnak nem árt.

(laikus tezsvér)

2011. április 18., hétfő

Pörköltszaft és kadarka rulez

Sose is tagadtuk: különös érzelmi szál fűz minket az egyik leginkább (és nem feltétlenül kádban) lábbal tiport, de legalábbis régi, rossz beidegződésekkel szemlélt „autochton” szőlőfajtánkhoz, a kadarkához. Pedig az állításunk az, hogy a kadarka a magyar konyha egyik jolly jokere volna. 


A borvacsorás leosztás pedig bizonyította, hogy az is.

A kísérletnek a Ráday utcai Red Café adott helyet (köszönjük), és a D-dayt sok előzetes morfondír, fejben-, majd próbafőzés, illetve összekóstolás előzte meg. Az már a legelején világos volt, hogy a kadarkát nem univerzális ragasztóként akarjuk eladni, amit fát az üveggel, és műanyagot a bőrrel is, csak megmutatni, hogy milyen sokra lehetne képes a vasárnapi asztaloknál, ha kapna egy duett-lehetőséget a pörköltszafttal.
Kezdjük az elején. A minden kaják elején. Legrosszabb gasztrós hagyományunk a reggeliebeédvacsora előtt bedobott feles, „hadd marja meg a gyomrot, attól lesz a betyárnak étvágya” jeligére, illetve a Bödőcs Tibor által megénekelt módon, savlekötés céljából. Pedig ha van valami, ami leradírozza az ízlelőbimbókat és elveszi az étvágyat, az a rövid, főleg magas alkoholtartalmának köszönhetően (Ld még: „A sógoromnak olyan kisüstije van, hallod, 52 fokos, forróbb, mint Hévíz, hallod…”).

Persze disznóvágás előtt/közben/után adekvát választás a pálesz mind az évszak, mind „a jéghideg koleszterin az igazi”-gondolat jegyében, de erre nyilván ritkán kerítünk sort, pláne urbánus settingben. Ezzel együtt a gyomor és az ízlelőbimbóknak előkészítése-felfrissítése igenis helyénvaló foglalatosság, pláne, ha arra alkalmas itallal tesszük mindezt.

Példának okáért pezsgővel, ha csak transzfer-, vagy tank-pezsgővel is. A pezsgő a leguniverzálisabb aperitif (fontos itt is ügyelni a különböző érlelési eljárásokra, mert egy-egy testesebb darab inkább digestifként fogyasztandó), hiszen bármihez passzintható, és ha nincs jobb ötletünk/több időnk, az egész menüt végigihatjuk egy szép, száraz pezsgővel. A kadarvacsora kapcsán ebből kifolyólag önfeledt magabiztossággal varrtuk a gombhoz a kabátot: előbb tudtuk, hogy pezsgőt fogunk adni a menüsor elején, mint hogy a séffel erről konzultáltunk volna. Végül a sokoldalú és kaméleonként az ételhez igazodó, na, meg persze barátságos ár-érték arányú Hungaria Extra Dry-t választottuk, ami mellé vargányapástétom került. A borvacsorálók ezúttal – szemben a teremfoci, vagy a síelések előtt tapasztalt nemzeti fegyelmezetlenséggel – nem csalták el a bemelegítést: becsülettel öblítették át az ízlelőbimbókat, szép savakkal seperték szárazra az udvart, jöhettek a vendégek.

Elsősorban is a díszvendég: a kadarka. Finom dobpergés kíséretében meg is érkezett, kart karba öltve a sillerre sütött kacsamell-carpaccioval, amit finoman savanykás ribizlimártás nyaldosott, akár a Szkutari tó vize az albán partokat (főhajtás a vendég szűlőhelyének). A hideg előételekhez jól passzolnak a könnyű, kisebb testű borok, plusz a képletünkben szerepelt még a közismerten zsíros kacsa, ami tannint kíván, illetve a pirosbogyós mártás, ami szintén egyes vörösborokban köszön vissza. E három tényezőből mindegyikben jól focizik a savhangsúlyos Sebestyén kadarka (könnyű is, finom tanninja is van, és még pirosbogyós vonásait is megmutatja), ezért bátran állíthatjuk, nem csalódtunk. (Lábjegyzet: az egyik palack dugós volt, ami persze sosem örömhír, de részint tanulságos, részint meg senki se tehetett róla.)

Azért ezen a ponton még éreztük: maradt még vendégeinkben a régi előítéletekből és tartózkodásból: nem vette még kezdetét köztük és a kadar között a bjútiful frencsip. Valljuk be, ha gyümölcsbombás-testes vörösekhez szoktunk – márpedig a mi közönségünk ehhez szokott a nyíregyházi Tescótól a Napa Valley-ig –, elsőre nagyon nehéz megbarátkozni a véznább korpuszokkal. De mi nem adtuk fel. Jöjjön, aminek jönnie kell: legyen egymáséi nyilvánosan a paprikás szaft és a kadarka, fonódjon egybe a harcsapaprikás meg Balla Géza remeke. A ménesi kadarka pont annyira savas, ami a zsírosabb húsú halat kettéhasítja, pont annyira fűszeres, ami ráfekszik a paprikás szaftra és pont akkora mélysége van, amibe mindannyian beleszédülünk, harcsástul, mangalicapörcöstül. A közönség is megadta magát, újratöltésre emelve pohárral teli kezét.

Tovább is van, mondom még. A buliból is továbbmegyünk még az afterparty-ra, nekünk is le kellett zárni annak rendje és módja szerint a menüt. Megint gombhoz a kabát sztoriba futottunk bele: régi nagy kedvenc Ungváry Krisztián Vayi Cuvée-je, az elképesztő birskörtés illattal és ízzel, meg persze az elmaradhatatlan aszalt kajszibarackos felhővel, ami körbeleng minden tisztességes Tokajit. Komolyabb maradékcukorral bír (145 gr/l), ezért bátran elengedtük magunkat a desszert kiválasztásánál. Körtés rétest gondoltunk ki hozzá, amiből „kitiltottuk” a karácsonyi fűszereket, hiszen azok bizonyosan nem köszönnek vissza poharunkban, illetve egy kevés, lágy vaníliaszósz került még a tányérra, de azt is a visszafogottság jellemezte, hogy a körte, és csak a körte uralkodjon. Szerettük. Szerették. Íme, a társaság, amelyet legyőzött a kadarka. Vagy csak meg-.


2011. április 6., szerda

Édes küzdelem: Sauternes vs. Tokaj

VinCE 2011, második nap
2. rész
Utolsó vincés bejegyzés a hajónaplóba, jelentés Sauternes és Tokaj kisbolygókról, a Botrytis-csillagrendszerből.
Kezdjük a végén. Levertük a franciákat! Nem, nem fociban. Borban. Azért ez sincs híján a hírértéknek, nem? (Vö. az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, de az igen, ha a postás harapja meg a kutyát.) Na, jó, szelídítünk a szenzáció fenevadságán: desszertborban.  Még pontosabban: természetes édes borban, vagyis botritizálódott (nemes rothadástól betöppedt, cukrában-ízanyagában „bekoncentrálódott”) bogyók-fürtök boraiban. A hír egyébként így is csak két dolog miatt kevésbé szenzációs, mintha fociban vertük volna meg őket. Egy: az, hogy Tokaj legjobbjai verik Sauternes legjobbjait, mindig sejtettük,  része volt a boros identitásunknak, úgymond. Kettő: megnyerhetjük ezer és egy, a VinCE-hez hasonló szakmai rendezvény párhuzamos kóstolóját, de ezt a vereséget a franciák nyilvánosan akkor sem ismernék be. Soha. Egyszer volt Párizsban winetasting:-), erre már örökre odafigyelnek a franciák. A londoni elit borüzletek polcain továbbra is a Chateau d’Yquemet lehet több pénzért eladni (többért és eladni).
A két rivális
Sauternes - amely a Bordeaux-i borvidék egy különleges alrégiója - és Tokaj között egyébként számos hasonlóság van. Először is mindkét terület két folyó (a Ciron és a Garonne, illetve a Tisza és a Bodrog) közelségében van, ráadásul viszonylag szélvédett területen, így a magas páratartalom fincsi közeg a kulcsszereplőnek: a bortytis cinereanak, azaz a nemes rothadásnak (vigyázat: kifejezetten nem összetévesztendő a szürke rothadással). E gomba teszi azt lehetővé, hogy az érési folyamat végén a bogyó vizet veszítsen, így abban a cukor és az ízanyagok koncentrálódjanak, végül megjelenjenek azok a semmivel össze nem téveszthető mazsolás, citrusos ízek és illatok. (Az aszúkészítésről egy későbbi posztban emlékezünk meg.) Abban is hasonlóak, hogy csak korlátozott számú szőlőfajtából készülhet tokaji és sauternes-i bor. Tokaj-Hegyalján hat fajta engedélyezett: a tökös Furmint, az illatos Hárslevelű és a Sárgamuskotály, a Zéta, illetve 2004 óta a Kövérszőlő és 2006 óta a Kabar is. Sauternes-ben pedig a könnyen botritiszesedő (ezt, a magyaros ejtésnek megfelelő írásmódot fogjuk használni, részint mert a szó tényleg köznevesült nálunk, részint, hogy ezzel is mutassuk: a botritisz a miénk:-) Sémillon, a magasabb savtartalmú Sauvignon Blanc és az aromákban gazdag Muscadelle játszik.
Abban is hasonlóak, hogy mind Tokajnak, mind Sauternes-nek van felejtenivaló korszaka. Tokajt először a filoxéra csapta agyon, de nem lendítette előre a világhírnév útján az az 1992-ig alkalmazott technológia sem, amit nagyjából így sommázhatunk: darabontartás (azaz agyonoxidálás) és avinálás (azaz hozzáadott alkohollal tartósítás). Általánosságban is elmondható, hogy a mennyiség magasabbrendű szempont volt, mint a minőség. Ami ebből kijött, az bizonyára maradandó élmény volt: avas diós ízű, sötétbarna rettenet.
Sauternes-ben 1985-ben vezettek be egy olyan technológiát, amit pár pince még ma is alkalmaz, de olyan kritikahullámot váltott ki az értő közönség köreiben, hogy a legnagyobbak (mint például a Château d'Yquem) inkább tartózkodnak tőle. Az inkriminált megoldás (cryoextrakció) a következő: rosszabb, esősebb évjáratokban, amikor a töppedés folyamata a sok csapadék miatt visszafordul, leleményes borászok gyorsan szüretelnek egy sort, tálcákra teszik a felvizesedett, ám aszúsodott szemeket, majd egy gyors és határozott mozdulattal hűtőkamrába zárják. Mindezt azért, mert a jeget könnyebben el tudják távolítani a szemekből, így őrizvén meg a cukorkoncentrációt. Na. Valljuk be, trükkösnek trükkös, de elég jégboros vonásokat mutat ez így, márpedig egy derék Sauternes ne akarjon másik ligába benevezni.
A '90-es évek mindkét borvidék számára a felívelés és a minőségi fejlődés korszaka volt. Tokajban a harcolni és újítanó akaró Szepsy és magyar borásztársai mellett külföldi befektetők is megjelentek, mint például a Vega Sicilia és az AXA. Az új technológia eredményeképpen sok reduktív, friss, citrusos, aszalt déligyümölcsös bor jött ki a piacra, persze úgy, hogy közben nem feledtük a hordókat sem, hiszen az aszú esetében a fa és a mikrooxidáció kritikus hozzávaló – ha nem is Michel Rolland-i értelemben (egy posztunkban megmagyarázzuk ezt az oldalvágást is).

 A sav a borsa
Na, de a különbség. Míg Sauternes nagy édes borai átlagban 5-6 gr/l savtartalommal bírnak, addig a tokaji borászok 10 gr/l körüli savakkal dolgoznak. A különben tompító édességet tehát kellően kiegyensúlyozza ez a kellemes savasság. Tegyük hozzá: nekünk. A big picture úgy fest (amivel pont a VinCE-n szembesültünk), hogy a magyar ízlés a magasabb savakhoz szokott. Ezzel együtt az alábbi szédítően impozáns borsort végigkóstolva, az olyan mítoszokkal mint a Château Suduiraut-val és a Château d'Yquem-mel való találkozás arról győzött meg minket, hogy ízlés ide, ízlés oda: természetes édesborok esetén kell a magasabb sav, a megléte nem pusztán borföldrajzi, hanem minőségi kérdés. (A közel 250 fős, túlnyomórészt szakmai, de nemzetközi közönség is valószínűleg így gondolta, hosszú percekig tapsolva Szepsy Istvánnak, aki szerényen tűrte a felé áradó szeretetet.)
Apropó: savak. A hosszú érlelés előtt álló, koncentrált édesborok esetében mindig nagy kihívás az ún. illósavak kordában tartása (ld. erről vonatkozó posztunkat), de a kóstoló ezen a téren is bizonyította a városi legendákban már emlegetett tételt: az illóval szemben többször maradnak alul a sauternes-iek (akár maga, az Yquem is!), mint a hegyaljaiak.
És persze árban is van különbség: a nekünk aranyérmes Szepsy 1999-es 6 puttonyos aszúja 40 ezer Ft, a legendás 1988-as Ch. d'Yquem mai árfolyamon közel 150 ezer Ft. (Ebben az esetben tehát pont nem érvényes a magyar borok túlárazottságának jelensége.)
„Harcolok Rómáért, hogy harcolhassak Róma ellen” (Ben Hur)
Persze nem a triumfálás volt a cél, hiszen Sauternes-nek és Tokajnak van egy közös baja: a (természetes) édes borok fogyasztása világszerte és folyamatosan csökken. Ezért mind Sauternes, mind Tokaj sales-es kihívásokkal néz szembe, ami persze a kisebb gondot okoz a piacvezetőnek, mint a fel nem ismert tehetségnek, de „on the long run” ezt a meccset nem egymás ellenében, hanem együtt kéne megnyerni. Másképp fogalmazva: lehet, hogy Szepsy István kenterbe veri még a Château d'Yquem-et is, de végső soron egy malomban őrölnek, ami akkor is igaz, ha ez egy fenolosan érett képzavar.
A magyar borkultúra „Deák Ferencének”, Szepsy Istvánnak talán épp ezért olyan magától értetődő, hogy a riválisaival (az „osztrák Fertő tavi” Egon Müllerrel, Alois Kracherrel és a sauternes-i Alexander de Lur Saluce-szal) együtt megalapított Botritys Forumot – amellyel Svájcban, Ausztriában, Londonban, New Yorkban igyekeznek híveket szerezni a botritizált boroknak – ugyanolyan szent elhivatottsággal csinálja, mint a borait.
Sárdyné



2011. március 31., csütörtök

Bunyós Pityu tett pontot a fajtaszelekciós vitára

Műelemzés Bunyós Pityu: Egy kis kadarka című opus magnumáról.
Hogy rangfosztottsága után a kadarka teljes rehabilitációra számíthat, annak legfontosabb hírnöke – akár tavasznak a sáfrány – a hazai popkultúrában való újbóli megjelenése. Bunyós Pityu, az új vágánsdalok énekese ráadásul maga is korunk hőse: erőt és erőfölényt sugalló alkata a reaganizmus filmcsillagait – Stallonét, Schwarzeneggert – idézi meg, ami korántsem a véletlen csalfa játéka csupán. A 21. század embere bizony a reaganizmus egyenes ági leszármazottaiban, a 2010-es évek neokon hőseiben látja megtestesülni a hétköznapokból oly régóta hiányolt eszményeit: a leadershipet, a férfiasságot, a rendet.
Szittya savoir-vivre
Bunyós Pityut azért szeretjük – szinte egy emberként, egyetlen fásyádámba tömörült közösségként mi, magyarok is -, mert ebben az egyre idegenebb és kiismerhetetlenebb világban ő egymagában kínálja nekünk a biztonságot, az otthon és a család megvédéséhez szükséges Erőt és a magyar nemzetkaraktertől elpörölhetetlen Életszeretetet. Ezt a szittya savoir-vivre-t – ami olyannyira magyar, annyira hamisíthatatlan, hogy arra (lám) más nemzetnek szava sincs.
Nekünk azonban van. Vannak szavaink, mondataink, szakaszaink – egész verseink és dalaink is. A „Kell egy kis kadarka…” című modern, ám a nótakultúránk hagyományaihoz mégis oly hű sláger a legújabb példánk erre.

Előfutárok
Persze, persze: az volt már az egyes előadóművészek által Dankó Pista dalaként tisztelt „Jó ital a kadarka…” című nótánk is. Ám a „kékmagyar” témájára készült legfrissebb variációt hallgatva be kell látnunk: az előtanulmányként felfogható régebbi nóta dadogós-tétova kezdése („…kada-kada-kadarka”), mintha számtalan gáttal akasztotta volna meg, kényszerítette volna atlétikus gátfutásra azt a zabolázhatatlan életörömöt, ami a Bunyós Pityu dalában viszont már megtorpanás nélkül vágtat, szalad, rohan valami hétköznapi nirvána felé.
„Egy kis kadarka, segít a bajba’, máris nem vagyok zavarba” – énekli a magyar reaganizmus daloskedvű férfihőse, és már ezzel a nyegle, sorjás szélű ragrímmel is azt üzeni a világnak, hogy mitnekemte.
Álamférfiúi!
„Minden elmullik egyszer”- szól később Bunyós Pityu dalszövege (ha nem ő írta is, az övé: egylényegűek immár, mint amerikai tő és a magyar oltványa), és ez a szentenciaszerű mondat a múlt és jelen szintézisét adja nekünk. A sztoikus bölcsesség (minden véges) a tradíciót képviseli a szövegben. Az új időket idéző schmittifikáció ('elmullik vs. elmúlik'), vagyis az ’l’-betűknek ez a rebellis használata pedig a jelent (vö. „Nekünk nem diktál, se Bécs, se Moszkva, se az Akadémiai kiadó”).
Tárgyilagos!
Megbocsáthatatlan figyelmetlenség volna a klip tárgyi világának tüzetesebb vizsgálata nélkül folytatni recepcióesztétikai „kóstolónkat”. Nem lehet nem észrevenni, hogy a művész a magyar közétkeztetésből mindannyiunk számára bensőségesen ismerős, ekképpen tehát ikonikusnak mondható vizeskancsóból kínálja a vörösbort. A kommenzalitás, a szabad közösségválasztás, a társadalmi különbségekre fittyet hányó együttmulatás demokratikus gesztusa ez. A mű gazdag szimbólumrendszerét megfejteni akaró befogadónak talán nehezebben adja meg magát az előadó hófehér dizájner zakójának bal – tehát szív felöli! – karján látható stilizált liliomrajz. Mint ismeretes a keresztény heraldikába zsidó közvetítéssel került át az ártatlanságot, tisztaságot jelentő virágszimbólum – így a liliomos „karpaszomány” az egykori harcművész előadó néma, alázatos gesztusa – tisztelgés az athleta Christi ősi eszményképe előtt.
Színvallás és hitvallás
E méltatlanul rövid műelemzés „lecsengéseképp” vegyük észre a bor színét, azt a mély, a besűrűsödött, népfivér-színt idéző vöröset. Milyen termékeny, milyen beszédes ellentmondásban van ez a bennünk élő kadarkaszínnel…! A kadarka színe ugyanis hagyományosan haloványabb, már-már piros.
Egy jóravaló, de a nemzet éléskamrájában járatlan kellékes tévedésével állnánk szemben? Ennyi volna csupán a magyarázat! Aligha hihető. Bunyós Pityu és alkotótársainak – gondoljunk csak Laci betyár kóficos gesztusára, mikor a klip elején fehér borral koccint! – életművében ennél tudatosabb jelentésrétegzéshez szoktunk.
Most sincs ez másként. Egyes írástudók úgy hiszik, a művész a fajták legjobb tulajdonságait kiválasztani és összegezni képes klónszelekció fontosságára kívánja felhívni a magyar vinifikátorok figyelmét ezzel a sötétebb színű kadarkaklón-borral.
Mi azonban okkal hisszük úgy, ennél egyetemesebb az alkotók üzenete. A magyar vörösbor identitását határozzák meg így, egy évtizedes fajtaszelekciós vita végére tesznek pontot, megnyugvást és békét hozva egy megosztott szakma életébe.
„Ha magyar bor, akkor kadarka” – üzeni Bunyós Pityu színszimbolikája – pars pro toto, rész az egészért, egy bor mind felett. Egy bor mindannyiunkért.
Kérdés csak egy marad megválaszolatlan. Hol van ilyenkor a Kossuth-díj Bizottság?

Laikus tezsvér

2011. március 28., hétfő

Kadarvacsora!

Melde(n) gehorsam, hogy a borbár horda április 15-én borvacsorát tart a Ráday utcai Red Café-ban. A tervezhetőség mián jelentkezni kell, de még lehet is - a kontaktokat és egyéb részleteket lásd az alábbi tájékoztató anyagban. Kadarra, magyar!

2011. március 25., péntek

Nem olasz, nem rizling, de a miénk... (is lehet)

Naplóbejegyzés - VinCE 2011, második nap
1. rész

A VinCE tavaly is körbejárt egy - tiszteletbeli - autochton fajtát, és körbe az idén is. Tavaly a Furmintra esett a választás, idén az Olaszrizlingre. Nem véletlen e kettő befutó helye - de talán a sorrend sem.
Zanza Horkay András (CEWI) előadásából.

A magyar borszakma gyakran állítja maga elé követendő példaként az osztrákot, ami - mutatis mutandis - nem is föltétlen hülyeség: az ország mérete, és ekképpen esélyei a világ borpiacán, a szőlészeti-borászati hagyományok és talán a borfogyasztási szokások is alapot adnak a párhuzamos történetmesélésre. Nem beszélve arról, hogy mindkét ország borkultúráját és -piacát nagy trauma érte a "közelmúltban". Az osztrákokét glikolbotránynak hívjuk, a miénket "tervgazdaságnak".

Somlótól Muzsláig, a Kabócáson át
A két trauma persze sokban különbözik: az osztrákoké az idő egyetlen jelentősebb pillanatába sűrűsödött (1985), a miénk 60 évig tartott. Az azonban közös bennük, hogy az újraindítás folyamata éveket-évtizedeket igényel, és mindkét nemzetet arra kényszeríti: zárjon be minden alkalmazást, aztán nyomjon format C-t. Az osztrákok esetében mindez múlt idő, nálunk folyamatos jelen. Mi még nem találtuk ki magunkat (ld. még "Ha nem lennénk, minket ki kéne találni"), az osztrákok viszont már igen - a piac pedig időközben be is írta nekik a csillagos ötöst az önológia képzeletbeli nagy üzenőfüzetébe. Itt és most az osztrák sikersztoriból csak egy elemet mazsolázunk ki: a fajtaszelekciót. A domináns osztrák fajták felsorolása még tüdőtágulással is egyszuszra abszolválható: zöldveltelini és rizling a fehérek oldalán, kékfrankos és zweigelt a kék sarokban. (Vannak persze világfajták is, de a meghatározó szőlők - mind minőség, mind mennyiség tekintetében - ezek.) A magyar borpiacot leginkább jellemző szőlőfajták egyszuszra történő felsorolásához viszont egy gyakorlott gyöngyhalász tüdeje is kevés volna. Egyelőre. Mert azért a magyar portfólió tisztulása, áramvonalasítása is elindult...

Fehérek közt két ká-európait?
A fehérszőlőknél mind a telepített mennyiség, mind a fajtaborok minősége tekintetében a  a Furmint sanszos a dobogó tetejére, de a szélső pályán nagyon úszik felfelé egy új fiú (vagy inkább egy valaha leírt, de sikerrel visszatérő régi-új fiú): az Olaszrizling.
A magyar bormarketing - ha ugyan van ilyen és nemcsak néhány jóakaratú borbarát logikai konstrukciója - evvel kapcsolatos dilemmája nagyjából így foglalható ma össze:
  a) a Furmint vagy az Olaszrizling legyen-e a fehér zászlóshajó,
  b) a Furmint legyen a magyar fehérek Don Quijotéja (a protagonista értelmében) és az ő hűséges, nagy  teherbírású fegyverhordozója pedig az Olaszrizling...?
A könyv végére lapozunk és lelőjük a poént: az általunk megkérdezett piaci szakértők szerint a b) az okosabb megoldás.
Ezért valószínűleg nem is ezt választjuk: végtére is a magyarok vagyunk, egy nép szüntelen felkelésben a logika és a tények türannisza ellen:-)
A VinCE hazai díszvendége mindenesetre tavaly a Furmint, idén pedig az Olaszrizling volt, ami azért jól jelzi: a fehérek közt ez a két fajta magabiztosan vezeti a mezőnyt. Ami azt illeti a számok tekintetében is: míg a második legnagyobb területen termesztett fehérszőlő a Furmint (cca. 3900 hektár), addig az első, a maga 4500 hektárjával kétséget kizáróan az Olaszrizling. Igaz, ez a szám a hatvanas években még a 25 ezer hektárt is meghaladta, az Olaszrizlinggel "bevetett" területek aránya a rendszerváltásig, illetve gyakorlatilag napjainkig folyamatosan csökkent - két okból. Egyrészt a KGST nem feltétlenül piacvezérelt elszámolásában a magyar bor volt az egyik (folyamatosan inflálódó) fizetőeszköz: minél többet telepítettek a bort adó szőlőből, minél jobban nőtt a tőketerhelés, annál erőteljesebb volt a lőrésedés, ami akkor is a kereslet visszaeséséhez vezetett, ha a fogyasztó amúgy az "issza-nem issza, nem kap mást" vonatkoztatási rendszerbe kényszerítve élt. A másik ok a nyolcvanas évek végi világfajta-divat: jöttek a chardonnay-oltványok, mint megannyi playbackelő nyugati popsztár, és mi tapsolva vágtuk a magas kordonos nagyipari (meg sajnos az elfelejtett öreg) tőkéket is.
Ez egyébként nem egy unikálisan magyar sztori: a második legnagyobb Olaszrizling-arányt képviselő egykori jugoszláv tagköztársaságban, Horvátországban (4300 hektár) ugyanez a folyamat ment végbe. Bár, ők mintha  azóta előrébb jutottak volna azon az úton, amelyikre mi még csak most lépünk. Legalábbis erről tanúskodott a workshop horvát tétele, amely egyébiránt azzal is büszkélkedhet, hogy 90 pontot kapott a  
Horkay András, CEWI
Wine Spectatortól (2010 május, Neal Martin kóstolása, Belje-Grasevina 2009), márpedig ez roborálólag hatott a teljes horvát borkereskedelemre.
Az előadás MC-je, a Central European Wine Institute (CEWI)-t képviselő Horkay András ugyanis lenyűgöző alapossággal állította össze nemcsak az előadása diáit, hanem - szerencsére - a vertikális kostóló borsorát is: a számos hazai Olaszrizling-interpretáció mellett kóstoltunk osztrák, szlovák (pontosabban: szlovákiai magyar, bár a kiválasztásban a nemzeti büszkeség nem játszott szerepet, Horkayék állítólag több szlovákiai tételt is végigkóstoltak, de Bott Frigyesé volt a legjobb), valamint a már említett horvát Laski Rizlinget is.
 Az Olaszrizling olyan legény, amilyent vőlegénynek a lányos szőlőtőke-szülők álmodnak gyermeküknek: termékeny, egészséges, ellenálló. Öröm vele a munka, az élet.
Későn fakad, későn szüretelik, jól tűri a fagyot, igényli, de meg is tartja a magnéziumot (nagyobb arányban, mint egy átlagos ásványvíz!), 4-5000-es hetkáronkénti tőketerhelésnél pedig már erényeit is megmutatja, amelyek számosak. Rezedás, citrusos, zöldalmás íz- és illatjegyek az elmaradhatatlan mandulás kesernyével, és legfőképpen: az Olaszrizling valódi terroirbor, úgy adja vissza a termőhely karakterét, mint Imax a térhatást.
Nálunk a nagy-balatoni térség (mi kreáltuk a kifejezést: a csopak-füredi, badacsonyi és balaton-felvidéki borvidékek mellett belevettük a Nagy-Somlót is) elviszi a magyar telepítések mintegy 50%-át, vagyis több mint 2200 hektárt.
Erős versenyző még a Mátra és Eger, ahol egyébként a borászok egy progresszív csoportja egyre inkább hangoztatja (és bizonyítja), hogy az Olaszrizling sok fajtánál szebben tudja elmesélni a fogyasztónak: mire is képes az a terroir.
Összefogás
(Nyilván nemcsak a ki nem köpött tételek miatt volt szívetmelengető a Horkay által bemutatott egri Olaszrizling-cuvée - lásd képünket -, amibe hat borász házasította be a maga Olaszrizlingjét. Ez a poligám palack mint az összefogásra való képesség szimbóluma is szép, de egyben nagyszerű bor is, ami bizonyítja: az Olaszrizlinget Magyarországon komolyan kell venni, ha azt akarjuk, hogy Magyarországot komolyan vegyék a borvilágban - például az Olaszrizlingjei miatt.)




Fejünk az ár, jaj
A hazai Olaszrizling-válogatottat kóstolva tehát bőven van ok a nemzeti kebelnek az ő dagadására, a magyar portfólióban a tisztességes belépőbortól (Gellavilla 2009) a csúcsminőségig (Szászi Endre, Badacsony, Kabócás 2006) mindent megkaphatunk, nem kellett szégyenkeznünk se a Fertő tó osztrák oldalán készített, se a többedszer említett horvát Grasevina Laski Rizlingje mellett sem.
Viszont. A workshopon volt egy holland borkereskedő, aki a szellemi extrémsportoknak egy különös fajtáját űzte: bár magyarul egy kukkot sem értett, tolmácsolás nélkül hallgata az előadást és a vitát, sőt a "szabad a kérdés"-szakasznál időről-időre jelentkezett is a mikrofonért, pedig nagyjából annyi esélye volt arra, hogy a mondandója épp témába vág, mint De Nirónak a Szarvasvadászban arra, hogy elkerülje a forgótáras colt egyetlen golyóját.
Az öreg elkerülte, mert az egyik hozzászólása végül telibetrafált nemcsak a hazai Olaszrizlinggel, hanem az egész magyar bormaretinggal kapcsolatban. Megkérdezte, hogy mennyibe kerül a 90 Parker-pontos Grasevina, és mennyibe a leginkább ahhoz hasonlító (bár azt minőségben valóban leköröző) dűlőszelektált, kézműves bor, a Kabócás.
Nos, az előbbi 1800, az utóbbi 9000 forint.

Köszönjük a figyelmet.

2011. március 23., szerda

Rekviem egy harcsapaprikásért

Nárcisztikusnak tetszhet, de a saját posztunk óta kadarkalázban égünk. Egyrészt hátha fertőzünk vele, másrészt mi is úgy kaptuk el. Volna igény pandémiára. Szóval a kadarka szólószámait látva egyfolytában fejben főztünk, ami nagyjából olyan hasznos, mint a fejbenszex, sokáig nem lehet büntetlenül csinálni, gyulladás lesz a vége. Elhatároztuk tehát, hogy átváltunk rögvalóra, és kipróbáljuk a kadarkát élesben, mondjuk a legendás harcsapaprikás-párosításban. Kis híján sikerült.

Sokszor elképzeltük, ahogy a paprikás krémben (f*szt: szaftban) dagonyázó fehér húsú halat kicsomagolja a kadar, egymáséi lesznek, többek mint külön-külön, de még a kettejük összegénél is többek: egy meg egy, az több, mint kettő. Ám hosszú az út a vágytól a kopulációig.

Összeillő párokat kellett találni. Matchmakerünk a szólóban-kadarkázás (pontosabban annak minden tanulsága) volt: két különböző ízképpel rendelkező kadarkát, egy 2006-os ménesi „Balla Gézát” és egy 2009-es szekszárdi Sebestyént vittünk szobára. Innen a bor-étel párosító divíziónk veszi át a szót.

A matchmaking

Van annak valami diszkrét bája, amikor délelőtt 10-kor hallja az ember a saját konyhájában a borospalack nyitásának oly tipikus és persze szívet melengető szolid pukkanását. De a sztahanovista legyen reggel is sztahanovista. És egy jó borért még tabukat is döntögetünk.



Jó előre szólva lett, hogy a ménesi vállban terebélyesebb mint a szekszárdi, és valóban. Már a színén is látszik – egyébként lenyűgözően piros mindkettő, semmi kékes vagy lilás árnyalat, piros és kész –, ami két árnyalattal sötétebb mint a szekszárdi. Valószínűleg koránál fogva (is) a ménesi teljesen harmonikus arcát képes mutatni, a közepesen magas alkohol (13,5%) nem lógatja ki a lábát, nem égeti rútul torkunkat, hanem szép kényelmesen nekitámaszkodik savainak. Ezzel együtt persze nem egy masszív bor, nem sűrű és dagályos, de mindenképpen összetettebb mint amit egy kadarkáról gondolnánk. Például fahéjas szilva illata is van, ami reggel 10-kor kifejezetten meghökkentő élmény. (Elképzelni is tereh, mit tudna művelni egy kadarka aszú – ami valaha létezett is, hozzá épp Ménesen – ’eszem azt: a szilvásgombóccal.) Fogalmazzunk úgy: ez egy higgadt öregúr, aki a világot megváltani már nem fogja, de bizonyítania sem kell, mert letett már valamit az asztalra.

A szekszárdi viszont nem lacafacázik, pimaszul kiteszi, amilye van: a savait és a paprikás ízét és illatát. Azt talán nem állítanám, hogy nincs egyensúlyban, de mindenképpen savhangsúlyos, ráül a tizenkét és feles alkoholra. Már itt nagyon megkívántunk mellé egy jó kis zsíros deszkát, ami képes lecsillapítani ezt a savas tombolást – és a későbbiekben ez is lett a megoldás kulcsa.

A bruschettává változott harcsapaprikás

Önelégülten hátra is dőltünk, mondván, még dél sincs és az erdélyi borunkkal megvan a hálótárs, egyetlen rövid emelkedő és fenn vagyunk a csúcson. Ámde praecox volt az öröm. Kisütött a nap és kísértett a váci Desszert Szalon száz selymes, krémes csodája, és mi nem tudtunk ellenállni neki, a harcsa meg közben nem úszott haza a piacról: se közege, se életfunkciói, se kulcsa nem volt hozzá. Pedig a kadarkák akcióra készen vártak. Így aztán – harcsátlanul – arra jutottunk, hogy hal ide, hal oda, most dacosan leteszteljük, valóban a kadarka-e az univerzális gasztróbor, ami a leginkább kompatibilis a magya konyhával? (Persze nem a paprikás szaft és a pörköltalap a magyar konyha kvintesszenciája, de ki sem hagyható, főleg, ha a hétköznapok főzési szokásait nézzük – márpedig mi nézzük).

Életbe lépett a B-terv: fényes, piros, édes paprika és paradicsomszósz (nem a túlfűszerezett és tartósított ehetetlen rettenetet, hanem az érett paradicsomokból főzött egyszerű fajta, amilyet a békebeli nagymamák is csináltak a „szezonban”) kerültek elő a hűtőből, meg egy árva mogyoróhagyma és egy fél szál, enyhén csípős kolbász. Ja, és finom friss kifli is volt a kamrában. Alapanyagokban ez ugyan a lecsóra hajaz, de egyrészt nincs szezonja, másrészt egy darab paprikából ki csinál lecsót...Így „csak” lecsó-bruschetta készült.

Szégyenletesen gyors és elképesztően finom előtel: a hagymát olivaolajon megpároltuk, az apró kockára vágott csodálatosan piros paprikát és a felkarikázott kolbászt hozzádobtuk, majd hagytuk puhulni. Amikor a paprika teljesen összeesett, nyakonöntöttük kevés paradicsomszósszal, aztán megint hagytuk rotyogni. Az egésznek a végére sűrűnek és krémesnek kell lennie, hiszen nem folyhat le a vajon megpirított kiflikarikákról.

Izgatottan siettünk a kis gőzölgő falatokkal a kadarka felé, hogy akkor most végre kiderül a zigazság, megmutatjuk, hol lakik a magyarok istene. És bizony a kadarkában lakik. Tökéletesen pásszentos a paprika sercegősségével, a paradicsom savasságával és a kolbász zsírosságával. Érdekes módon a Sebestyén még jobban szerette ezt az esszenciális lecsót, emennek savhangsúlyossága pont pariban volt vele. Balla Géza remekműje valószínűleg a meg nem született harcsapaprikással lett volna jobb barátságban, amelyikben a paprikás íz ugyanígy domináns, de korántsem olyan savas, mint a lecsós műremek.

Úgyhogy a harcsapaprikás végül „soha” nem készült el, de azt bebizonyítottuk, hogy a kadarka a magyar konyhákban jó eséllyel fellelhető alapanyog többségéhez remekül illik, sőt, a kadarka az a bor, amelyik elviszi a hátán a paprikát. Mi a tanulság? Kadarra magyar!

(A szerkesztő megjegyzése: közben lepróbáltuk harcsapaprikással, de ahhoz is a Sebestyén ment jobban, a Balla tanninjai úgy váltak karakteresebbé a tejfölös-paprikás szafttól, ahogy nem feltétlen akarja az ember – úgy tetszik, a Balla szóló-, vagy szalámibor inkább: a végére járunk majd annak is.)