Rekviem egy harcsapaprikásért

Nárcisztikusnak tetszhet, de a saját posztunk óta kadarkalázban égünk. Egyrészt hátha fertőzünk vele, másrészt mi is úgy kaptuk el. Volna igény pandémiára. Szóval a kadarka szólószámait látva egyfolytában fejben főztünk, ami nagyjából olyan hasznos, mint a fejbenszex, sokáig nem lehet büntetlenül csinálni, gyulladás lesz a vége. Elhatároztuk tehát, hogy átváltunk rögvalóra, és kipróbáljuk a kadarkát élesben, mondjuk a legendás harcsapaprikás-párosításban. Kis híján sikerült.

Sokszor elképzeltük, ahogy a paprikás krémben (f*szt: szaftban) dagonyázó fehér húsú halat kicsomagolja a kadar, egymáséi lesznek, többek mint külön-külön, de még a kettejük összegénél is többek: egy meg egy, az több, mint kettő. Ám hosszú az út a vágytól a kopulációig.

Összeillő párokat kellett találni. Matchmakerünk a szólóban-kadarkázás (pontosabban annak minden tanulsága) volt: két különböző ízképpel rendelkező kadarkát, egy 2006-os ménesi „Balla Gézát” és egy 2009-es szekszárdi Sebestyént vittünk szobára. Innen a bor-étel párosító divíziónk veszi át a szót.

A matchmaking

Van annak valami diszkrét bája, amikor délelőtt 10-kor hallja az ember a saját konyhájában a borospalack nyitásának oly tipikus és persze szívet melengető szolid pukkanását. De a sztahanovista legyen reggel is sztahanovista. És egy jó borért még tabukat is döntögetünk.

Jó előre szólva lett, hogy a ménesi vállban terebélyesebb mint a szekszárdi, és valóban. Már a színén is látszik – egyébként lenyűgözően piros mindkettő, semmi kékes vagy lilás árnyalat, piros és kész –, ami két árnyalattal sötétebb mint a szekszárdi. Valószínűleg koránál fogva (is) a ménesi teljesen harmonikus arcát képes mutatni, a közepesen magas alkohol (13,5%) nem lógatja ki a lábát, nem égeti rútul torkunkat, hanem szép kényelmesen nekitámaszkodik savainak. Ezzel együtt persze nem egy masszív bor, nem sűrű és dagályos, de mindenképpen összetettebb mint amit egy kadarkáról gondolnánk. Például fahéjas szilva illata is van, ami reggel 10-kor kifejezetten meghökkentő élmény. (Elképzelni is tereh, mit tudna művelni egy kadarka aszú – ami valaha létezett is, hozzá épp Ménesen – ’eszem azt: a szilvásgombóccal.) Fogalmazzunk úgy: ez egy higgadt öregúr, aki a világot megváltani már nem fogja, de bizonyítania sem kell, mert letett már valamit az asztalra.

A szekszárdi viszont nem lacafacázik, pimaszul kiteszi, amilye van: a savait és a paprikás ízét és illatát. Azt talán nem állítanám, hogy nincs egyensúlyban, de mindenképpen savhangsúlyos, ráül a tizenkét és feles alkoholra. Már itt nagyon megkívántunk mellé egy jó kis zsíros deszkát, ami képes lecsillapítani ezt a savas tombolást – és a későbbiekben ez is lett a megoldás kulcsa.

A bruschettává változott harcsapaprikás

Önelégülten hátra is dőltünk, mondván, még dél sincs és az erdélyi borunkkal megvan a hálótárs, egyetlen rövid emelkedő és fenn vagyunk a csúcson. Ámde praecox volt az öröm. Kisütött a nap és kísértett a váci Desszert Szalon száz selymes, krémes csodája, és mi nem tudtunk ellenállni neki, a harcsa meg közben nem úszott haza a piacról: se közege, se életfunkciói, se kulcsa nem volt hozzá. Pedig a kadarkák akcióra készen vártak. Így aztán – harcsátlanul – arra jutottunk, hogy hal ide, hal oda, most dacosan leteszteljük, valóban a kadarka-e az univerzális gasztróbor, ami a leginkább kompatibilis a magya konyhával? (Persze nem a paprikás szaft és a pörköltalap a magyar konyha kvintesszenciája, de ki sem hagyható, főleg, ha a hétköznapok főzési szokásait nézzük – márpedig mi nézzük).

Életbe lépett a B-terv: fényes, piros, édes paprika és paradicsomszósz (nem a túlfűszerezett és tartósított ehetetlen rettenetet, hanem az érett paradicsomokból főzött egyszerű fajta, amilyet a békebeli nagymamák is csináltak a „szezonban”) kerültek elő a hűtőből, meg egy árva mogyoróhagyma és egy fél szál, enyhén csípős kolbász. Ja, és finom friss kifli is volt a kamrában. Alapanyagokban ez ugyan a lecsóra hajaz, de egyrészt nincs szezonja, másrészt egy darab paprikából ki csinál lecsót...Így „csak” lecsó-bruschetta készült.

Szégyenletesen gyors és elképesztően finom előtel: a hagymát olivaolajon megpároltuk, az apró kockára vágott csodálatosan piros paprikát és a felkarikázott kolbászt hozzádobtuk, majd hagytuk puhulni. Amikor a paprika teljesen összeesett, nyakonöntöttük kevés paradicsomszósszal, aztán megint hagytuk rotyogni. Az egésznek a végére sűrűnek és krémesnek kell lennie, hiszen nem folyhat le a vajon megpirított kiflikarikákról.

Izgatottan siettünk a kis gőzölgő falatokkal a kadarka felé, hogy akkor most végre kiderül a zigazság, megmutatjuk, hol lakik a magyarok istene. És bizony a kadarkában lakik. Tökéletesen pásszentos a paprika sercegősségével, a paradicsom savasságával és a kolbász zsírosságával. Érdekes módon a Sebestyén még jobban szerette ezt az esszenciális lecsót, emennek savhangsúlyossága pont pariban volt vele. Balla Géza remekműje valószínűleg a meg nem született harcsapaprikással lett volna jobb barátságban, amelyikben a paprikás íz ugyanígy domináns, de korántsem olyan savas, mint a lecsós műremek.

Úgyhogy a harcsapaprikás végül „soha” nem készült el, de azt bebizonyítottuk, hogy a kadarka a magyar konyhákban jó eséllyel fellelhető alapanyog többségéhez remekül illik, sőt, a kadarka az a bor, amelyik elviszi a hátán a paprikát. Mi a tanulság? Kadarra magyar!

(A szerkesztő megjegyzése: közben lepróbáltuk harcsapaprikással, de ahhoz is a Sebestyén ment jobban, a Balla tanninjai úgy váltak karakteresebbé a tejfölös-paprikás szafttól, ahogy nem feltétlen akarja az ember – úgy tetszik, a Balla szóló-, vagy szalámibor inkább: a végére járunk majd annak is.)