Műelemzés Bunyós Pityu: Egy kis kadarka című opus magnumáról.
Hogy rangfosztottsága után a kadarka teljes rehabilitációra számíthat, annak legfontosabb hírnöke – akár tavasznak a sáfrány – a hazai popkultúrában való újbóli megjelenése. Bunyós Pityu, az új vágánsdalok énekese ráadásul maga is korunk hőse: erőt és erőfölényt sugalló alkata a reaganizmus filmcsillagait – Stallonét, Schwarzeneggert – idézi meg, ami korántsem a véletlen csalfa játéka csupán. A 21. század embere bizony a reaganizmus egyenes ági leszármazottaiban, a 2010-es évek neokon hőseiben látja megtestesülni a hétköznapokból oly régóta hiányolt eszményeit: a leadershipet, a férfiasságot, a rendet.
Szittya savoir-vivre
Bunyós Pityut azért szeretjük – szinte egy emberként, egyetlen fásyádámba tömörült közösségként mi, magyarok is -, mert ebben az egyre idegenebb és kiismerhetetlenebb világban ő egymagában kínálja nekünk a biztonságot, az otthon és a család megvédéséhez szükséges Erőt és a magyar nemzetkaraktertől elpörölhetetlen Életszeretetet. Ezt a szittya savoir-vivre-t – ami olyannyira magyar, annyira hamisíthatatlan, hogy arra (lám) más nemzetnek szava sincs.
Nekünk azonban van. Vannak szavaink, mondataink, szakaszaink – egész verseink és dalaink is. A „Kell egy kis kadarka…” című modern, ám a nótakultúránk hagyományaihoz mégis oly hű sláger a legújabb példánk erre.
Előfutárok
Persze, persze: az volt már az egyes előadóművészek által Dankó Pista dalaként tisztelt „Jó ital a kadarka…” című nótánk is. Ám a „kékmagyar” témájára készült legfrissebb variációt hallgatva be kell látnunk: az előtanulmányként felfogható régebbi nóta dadogós-tétova kezdése („…kada-kada-kadarka”), mintha számtalan gáttal akasztotta volna meg, kényszerítette volna atlétikus gátfutásra azt a zabolázhatatlan életörömöt, ami a Bunyós Pityu dalában viszont már megtorpanás nélkül vágtat, szalad, rohan valami hétköznapi nirvána felé.
„Egy kis kadarka, segít a bajba’, máris nem vagyok zavarba” – énekli a magyar reaganizmus daloskedvű férfihőse, és már ezzel a nyegle, sorjás szélű ragrímmel is azt üzeni a világnak, hogy mitnekemte.
Álamférfiúi!
„Minden elmullik egyszer”- szól később Bunyós Pityu dalszövege (ha nem ő írta is, az övé: egylényegűek immár, mint amerikai tő és a magyar oltványa), és ez a szentenciaszerű mondat a múlt és jelen szintézisét adja nekünk. A sztoikus bölcsesség (minden véges) a tradíciót képviseli a szövegben. Az új időket idéző schmittifikáció ('elmullik vs. elmúlik'), vagyis az ’l’-betűknek ez a rebellis használata pedig a jelent (vö. „Nekünk nem diktál, se Bécs, se Moszkva, se az Akadémiai kiadó”).
Tárgyilagos!
Megbocsáthatatlan figyelmetlenség volna a klip tárgyi világának tüzetesebb vizsgálata nélkül folytatni recepcióesztétikai „kóstolónkat”. Nem lehet nem észrevenni, hogy a művész a magyar közétkeztetésből mindannyiunk számára bensőségesen ismerős, ekképpen tehát ikonikusnak mondható vizeskancsóból kínálja a vörösbort. A kommenzalitás, a szabad közösségválasztás, a társadalmi különbségekre fittyet hányó együttmulatás demokratikus gesztusa ez. A mű gazdag szimbólumrendszerét megfejteni akaró befogadónak talán nehezebben adja meg magát az előadó hófehér dizájner zakójának bal – tehát szív felöli! – karján látható stilizált liliomrajz. Mint ismeretes a keresztény heraldikába zsidó közvetítéssel került át az ártatlanságot, tisztaságot jelentő virágszimbólum – így a liliomos „karpaszomány” az egykori harcművész előadó néma, alázatos gesztusa – tisztelgés az athleta Christi ősi eszményképe előtt.
Színvallás és hitvallás
E méltatlanul rövid műelemzés „lecsengéseképp” vegyük észre a bor színét, azt a mély, a besűrűsödött, népfivér-színt idéző vöröset. Milyen termékeny, milyen beszédes ellentmondásban van ez a bennünk élő kadarkaszínnel…! A kadarka színe ugyanis hagyományosan haloványabb, már-már piros.
Egy jóravaló, de a nemzet éléskamrájában járatlan kellékes tévedésével állnánk szemben? Ennyi volna csupán a magyarázat! Aligha hihető. Bunyós Pityu és alkotótársainak – gondoljunk csak Laci betyár kóficos gesztusára, mikor a klip elején fehér borral koccint! – életművében ennél tudatosabb jelentésrétegzéshez szoktunk.
Most sincs ez másként. Egyes írástudók úgy hiszik, a művész a fajták legjobb tulajdonságait kiválasztani és összegezni képes klónszelekció fontosságára kívánja felhívni a magyar vinifikátorok figyelmét ezzel a sötétebb színű kadarkaklón-borral.
Mi azonban okkal hisszük úgy, ennél egyetemesebb az alkotók üzenete. A magyar vörösbor identitását határozzák meg így, egy évtizedes fajtaszelekciós vita végére tesznek pontot, megnyugvást és békét hozva egy megosztott szakma életébe.
„Ha magyar bor, akkor kadarka” – üzeni Bunyós Pityu színszimbolikája – pars pro toto, rész az egészért, egy bor mind felett. Egy bor mindannyiunkért.
Kérdés csak egy marad megválaszolatlan. Hol van ilyenkor a Kossuth-díj Bizottság?
Laikus tezsvér
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése