2011. október 30., vasárnap

Mi fán terem a Master of Wine?

Jedik, pohárral a kézben

A párlatok és borok világában vannak néhányan, ebben a percben egészen pontosan 299-en, akiket a borbarátok nagy áhítattal egyszerűen csak „jediknek” becéznek, mert szinte emberfeletti a tudásuk a világ borairól, és mert az ő zárt, elit csapatukba is nagyjából olyan nehéz bekerülni, mint egy ifjú padavannak jedi-mesterré válnia. Ők a Master of Wine-ok, a bor nagymesterei.
A Vasárnapi Blikk-nek írtuk.
Magyarra várva.
Az, hogy a világon ma 300-nál is kevesebb MW van, már önmagában is jól mutatja a mesterré válás nehézségeit: az Institute of Masters of Wine-ba (IMW), ami nagyjából a Phd-képzéshez, vagyis az egyetemi diplomát követő doktori képzéshez hasonlítható, már bekerülni is nehéz, sikeresen elvégezni pedig szinte lehetetlen: a bukási arány 90%(!) körüli.
Aki egy kicsit is ért a borhoz, az tudja, hogy a borvilág fővárosa, legbefolyásosabb metropolisza: London. Ez nyílván összefügg a gyarmati múlttal és azzal, hogy a briteknek saját bora nem igen volt a történelem során, így fokozatosan a világ borainak legfőbb vásárlóivá és szakértőivé váltak. Nem véletlen tehát, hogy a Master of Wine-képzés ötlete Londonban született meg, méghozzá 1953-ban, a Borkereskedők Céhe, valamint a Bor és Párlat Társulás összefogásának eredményképpen: e két nagymúltú társaság képviselői fogtak össze, hogy a bor művészetével, tudományával és kereskedelmével kapcsolatos képzés világközpontjává az angol fővárost tegyék. (Sikerült.) A tekintélyes IMW ma már mindkét szervezettől független és tagjain keresztül a Föld 23 országában van jelen.
A szigor egyébként régi hagyománya az iskolának, már az 1955-ös első vizsgán is csupán hatan mentek át a 21 végzős hallgatóból. Pedig már ahhoz is bortudósnak kell lenni, hogy valaki egyáltalán az iskola végéig eljusson. A felvételin általában azok felelnek meg, akik a szintén londoni bázisú (bár képzéseit már a szomszédos Burgenlandban, Ruszton is kínáló) Borakadémia diplomásai: nemzetközi borakadémikussal már mi, magyarok is büszkélkedhetünk, ahogy a Master of Wine-hallgatónk is van: végzett MW-nk még nincs. A jedijelölteknek minimum két éves képzésen kell részt venniük, embert próbáló házi feladatokat, önképző modulokat elvégezniük, évente egy-egy hetet szemináriumon tölteniük, de meghatározott rendje van az egyéni konzultációknak is. És eztán jön csak a neheze: az elméleti képzést négy darab, egyenként háromórás szőlészeti, borászati, borkereskedelmi esszé sikeres megírásával lehet lezárni; a gyakorlatit pedig három darab, külön-külön 12 bort felölelő vakteszttel, amelyen nemcsak a szőlőfajtát kell felismerni, de a származási helyet és a borkészítési technikát is. A képzést egy 10 ezer szavas disszertáció, vagyis szakdolgozat zárja egy szabadon választott, de eredeti, az Intézet által jóváhagyott témában.
A beavatottak tudják, hogy a Master of Wine-képzésnek két-három ígéretes, magyar hallgatója is van, így, ha velük lesz az Erő, hamarosan köszönthetjük az első magyar Jedit is!

2011. október 25., kedd

Kései szüret

A meleg és száraz időjárásnak köszönhetően – ahogyan erről az előző cikkünkben írtunk – idén korán kezdődött a szüret és ezért előbb is ér véget. Nem így Tokaj-Hegyalján: a hegyaljai borosgazgák, bármennyire is furcsán hangzik, még a napokban is eső után fohászkodnak. És várnak. Ugyanis a természetes édes borok – amúgy vénecske – királynője, az aszú nem jöhet létre a nemespenész, lánykori nevén Botrytis cinerea közreműködése nélkül, ami viszont a meglehetős szárazságban csak nem akaródzik megjelenni, ehhez kellene neki némi nedvesség. Ezért egyelőre kérdéses, hogy lesz-e egyáltalán 2011-es aszú.

De miért is fontos ennyire a botritisz? Ez a gomba elvékonyítja a bogyók héját, így segítve elő, hogy a szőlőszemek elveszítsék nedvességtartalmuk nagy részét, és ennek hatására a cukor, a sav, az aromák, az illatok koncentrálódjanak benne. Hasonló folyamat, azaz a töppedés persze akkor is végbemegy, ha nincs jelen a nemesrothadás, de a magyar bortörvény szerint csak az a természetes édes bor lehet aszú, fordítás, máslás és szamorodni (azaz Tokaji borkülönlegesség), amelynek szőlője a nemespenész következtében töppedt be. Ezen felül további követelményeknek is meg kell felelni: így például a „leggyengébb”, azaz 3 puttonyos aszú legkevesebb 60 g/l természetes cukrot kell, hogy tartalmazzon, míg a 6 puttonyos esetében ez az érték már 150 g/l. Továbbá az is előírás, hogy bizonyos időt e boroknak tokaj-hegyaljai pincében kell tölteniük, ezen belül is pár évig fahordóban (aszú esetében 2 év, szamorodni, máslás és fordítás esetében 1 év) kell érlelni. És a szabályok sorának itt még nincs is vége.

A Tokaji borkülönlegességek és a többi természetes édes bor (amelyek akár Tokaj-Hegyalján is készülhetnek) között tehát az a fő különbség, hogy előbbi készítése során sok szabályt be kell tartani, a cukortartalomtól a hordós érlelésen át, egészen a nemespenész jelenlétéig bezárólag, ami azt utánozhatatlan aromát adja a bornak. A hasonlóság pedig, hogy ugyanúgy későn, azaz október végén és novemberben szüretelik, mint a botritiszes fajtákat, jóllehet a „sima” késői típusoknál megengedett a gépi szüret, hiszen nem szükséges a szemenkénti válogatás. Kihívást jelent a fás kocsány, amely miatt bogyózni nem nagyon lehet, illetve, hogy a botritisz nélkül töppedt bogyók héja vastagabb, ami az áztatás során hajlamosabb cseresedni. A kevesebb macerának köszönhetően viszont a kései szüretelésű borok ára is kedvezőbb: két-háromezer forint körül már nagyon szép tételek találhatóak, a Royal Tokaji Áts Cuvéejétől Ungváry Vayi Cuvéején át egészen az Oresmus Késői Szüretéig bezárólag. És nem győzzük eléggé hangsúlyozni: a magyar konyha alapvetően csípős jellegét jól ellensúlyozzák ezek a természetes édes borok, úgyhogy csak kísérletezzenek vele bátran.

Szót kell ejtenünk ehelyütt a nem természetes édes borokról is. Természetes édes bor tehát úgy születik, hogy meghatározott mértékű, természetesen jelen lévő cukor marad a borban a kierjedés után. (Ismétlésképpen az erjedés folyamatáról: a szőlőben lévő cukor az élesztőgombák áldásos tevékenységének köszönhetően alkohollá erjed. És teszi ezt mindaddig, ameddig az összes cukrot el nem fogyasztotta, illetve addig, ameddig el nem pusztul a gomba: ez olyan 15%-os alkoholtartalom körül következik be. Az a cukor, ami eddig a pontig nem erjed ki, maradékcukor formájában a borban marad, és mennyiségétől függően lesz száraz (max. 9 g/l), félszáraz (max. 12 g/l), félédes (max. 45 g/l) vagy édes (45 g/l felett) iskolázású.) A nem természetes édes boroknál, mint amilyen a portói vagy bizonyos típusú sherry-k (pl. Oloroso Dulce), a borász nem várja meg, míg az élesztőgombák mindent cukrot felfalnak, hanem alkohol hozzáadásával megöli őket, ezzel megállítja az erjedést, így egyrészt több cukor marad a borban, másrészt maga az alkohol is édes érzetet ad. További példája a nem természetes édes bor készítésének, amikor a musthoz olyan mennyiségű répacukrot adnak, amely végül nem tud teljes mértékben kierjedni. Utóbbi sajnos még mindig túlzottan népszerű a hazai fogyasztók körében, pedig ha már édes borra vágyunk, jobb kelet felé fordulni: Tokaj-Hegyalja késői szüretelése pont időben van.

2011. október 16., vasárnap

Irgumburgundi!

Mutasd a poharad, megmondom, mit iszol. Ha például ilyennagykelyhű, öblös poharad van, valószínűleg burgundit szürcsölsz. De mi is az aburgundi..?
(A Vasárnapi Blikk-nek írtuk, amely ezen a napon 3D-ben jelent meg!)

A világ egyik leghíresebb borvidéke Franciaország keleti részén, az ismertebb Rhone kevéssé ismert mellékfolyójának, a Saone-nak a völgyeiben és lankáin terül el. Bár – némi leegyszerűsítéssel – csupán két világfajtára épül, sok tekintetben mégis ez az egyik legösszetettebb borvidéke a világnak: a talajadottságok például olyan változatosságot mutatnak, hogy akár két, szomszédos dűlő (cru) borai is egészen más árkategóriát képviselhetnek. És ez ténylegnem csupán marketing. Sokan pont azért tartják olyan sokra a burgundi rendszert, mert az nem emberi tulajdonviszonyokra, hanem a természetiadottságokra: a dűlőkre épül. A burgundi bor attól lesz drága, hogy egyévszázadokon át bizonyító, különleges adottságú földdarabon termett, nem pedig attól, hogy egy nagynevű pincészet logóját viseli magán. A modern bor világában ugyanis gyakran a címkét, a márkát fizetjük meg (ez nálunk fokozottan igaz), Burgundiában azonban a márka maga a dűlő, a természeti adottság. A nagy dűlők sodorvizén persze sok ravaszul megfogalmazott boros címke evezne fel, de minimális tudással ezek között is könnyű elnavigálni: a burgundi borcímkék mindig területi logikát tükröznek – minél szűkebb területet (mondjuk, egyetlen,kiváló dűlőt, grand cru-t) jelöl a címke, annál drágább; és minél nagyobb, mondjuk, többfalut lefedő területet, annál olcsóbb a bor. Ezzel a szisztémával áll szöges ellentétben a gőgös bordeaux-i besorolás, ahol 1855-ben, még III. Napóleon utasítására borkereskedők rangsorolták az egyes chateau-kat, vagyis főúri szőlőbirtokokat, és ebben a sorrendben azóta se nagyon volt változás, hiába nincs már meg - adott esetben - egyetlen kavics se abból a földből, amely valaha elsőosztályúvá tett egy birtokot. Burgundia egyébként egyetlen fehér és egyetlen piros fajtára épül: a fehéreket a Chardonnay, a vörösborokat a Pinot Noir kényes szőlőjéből készítik. Északon terül el Chablis vidéke, ahol jellegzetes frissebb fehérek kerülnek palackba, aztán délebbre jön Burgundia szíve, a Cote’d Or, az „aranypart”, amely a szőlőlevelek szüreti színéről kaptaa nevét. Ez a földdarab a világ legdrágább szőlőskertjei közé tartozik, északi „féltekéjén”vörös, a délin pedig fehérborokat terem – talán a világ legjobb (és legdrágább) fehéreit. Ezt az iskolát itthon még kevesebben követik, ám a Pinot Noir-ral már sokan kísérleteznek nálunk is és annak ellenére akadnak szép tételek, hogy a Pinot talán a legkényesebb, legszeszélyesebb fajtája a földnek: sem túl hidegben, sem túl melegben nem ad igazán jó bort. Ebből is kell egy kicsi neki,meg abból is: nem véletlen, hogy épp Burgundiában érzi a legjobban magát. Azért egy egri St. Andreával nyugodtan próbálkozhatunk itthon is…

2011. október 9., vasárnap

Szemen szedett

A két félteke közötti évszak-eltolódásnak köszönhetően az Újvilág egy részéről már kóstolhatjuk is az új évjárat borait, nálunk azonban csak most kerül palackba, de leginkább is feldolgozó üzembe az idei termés. Október végével a későn érő fajták sem maradnak tovább a tőkén: lassan vége a szüretnek.

Idén nem lett savanyú a szőlő. A 2011-es évjáratot minden bizonnyal szeretni fogjuk, köszönhetően a kivételesen kedvező időjárásnak, mely a szőlőfürtöket egész évben a tenyerén hordozta. Nyár közepén ugyan volt egy rövid jégesős időszak, de ez csak lokálisan okozott károkat, nevezetesen Villányban, és szerencsére ott sem pusztította el teljesen a termést. De mitől is lesz jó egy évjárat? A szőlőnek más igényei vannak, mint például az almának vagy a búzának. Jól bírja a gyér csapadékot, sőt: a szárazság jobbat tesz neki, mint a rövid, meleg nyári záporok sorozata, hiszen utóbbi esetében a párás, nedves levegőben könnyen rohadnak a szemek, a gombák és egyéb atkák is előszeretettel megtelepszenek. Ugyanakkor a napsütés hiánya megbosszulja magát, hiszen a szőlőből úgy lesz bor, hogy a bogyókban lévő cukor alkohollá erjed, napfény hiányában azonban kevesebb lesz a gyümölcs glükóz- és fruktóz-taralma, ez pedig alacsony mustfokot és így gyenge lábakon álló bort eredményezhet. Persze a ló túlsó oldalára sem jó átesni: a túl sok melegben a savak elégnek és a jelentős cukormennyiség miatt nagyon magas lesz a bor alkoholtartalma, és lekvárosak az aromái. A 2000-es évek vége például tipikusan ilyen évjáratokat hozott: nem ritka a 14-15%-os alkoholtartalmú bor (nem csak vörösöknél, de a fehérborok körében is), amelyet, ha nem ellensúlyoz megfelelő mennyiségű sav, bántóan égeti a borisszák torkát.

A napsütésnek olyannyira komoly jelentősége van, hogy a szüret időpontját is jelentősen meghatározza, hiszen egy szép őszi nap (és ebből idén sok volt) 0,3 mustfoknyi cukorgyarapodást is jelenthet. (Hogy értsük az előbbi mértékegységet és a szám jelentőségét: egy asztali bornak legalább 13, minőségi bornak minimum 15 és egy különleges minőségű bornak legalább 19 mustfokot kell elérnie a magyar bortörvény szerint.) Az időjáráson túl a talajnak is nagy szerepe van, hiszen például a köves talaj átengedi a csapadékot, ezért ilyen helyeken egy-egy szárazabb év hatványozottan mutatja meg hatását. Szemben például a lösszel, amely kevéssé vezeti el a vizet, ezért ott jobban bírja a szőlő az aszályt.

Azaz manapság nincs az a komolyan vehető borász, aki valamely tradíciót követve, például Orsolya vagy Terézia napjához kötné a szüret időpontját. Csak az 1990 előtti, azaz a minőséget csak szőrmentén szem előtt tartó állami gazdaságoknál volt a szüret időpontja kőbe vésve, jóllehet nem annyira a tradíció, mint inkább munkaszervezési okokból és kényelemből kifolyólag. A jó borász tehát figyel és vár, sűrűn ellenőrzi szőlője érettségét és a pillanatnyi állapothoz mérten adja ki az utasítást: mehet a szüret! A szüretnek ezért nincs általános időpontja, jóllehet azt a hegybírók meg szokták határozni, hogy mikortól érdemes megkezdeni a munkát, persze szőlőfajtától és az elérni szándékozott eredménytől függően, hiszen egy szamorodninak szánt szőlőt később kell szüretelni, mint egy könnyű asztali bornak szánt rizlinget.

A szüreti időszak – amely augusztustól egészen novemberig tart – elengedhetetlen kellékei a szüreti bálok, felvonulások, amelyek ma már inkább csak a mulatozás színterei, míg korábban valóban érdemi munka előzte meg. Hagyományosan a szüretelők kora hajnaltól alkonyatig szedték és dolgozták fel a szőlőt, hogy aztán napnyugta után már csak a kezükben szorongatott pohárra koncentrálhassanak. A professzionális borászatok vagy  idénymunkásokkal vagy gépekkel végeztetik a szüretet (utóbbiak lerázzák a bogyókat a fürtökről), azaz a bálok csak turisztikai attrakcióként funkcionálnak. Van olyan szüret is, amely legkevésbé sem földi halandók ügye: Tokaj-Hegyalján az aszúszemeket csak hozzáértő kezek szedhetik le, hiszen csak azokat a bogyókat szüretelik le, amelyek a nemesrothadás megfelelő stádiumában vannak. E tudás birtokában pedig csak kevesen vannak: jellemzően a környékbeli asszonyok a fő letéteményesei ennek az ősi tudásnak. Vannak azonban már olyan borászok, akik észrevették, hogy a szüret, mint közösségi élmény eltűnése mekkora űrt hagyott maga után, ezért igyekeznek „civileket” bevonni a szüret egyébként nehéz, odafigyelést és precizitást igénylő folyamatába. Így például a főleg történészként ismert, de szép hegyaljai borokat is készítő, Ungváry Krisztián aprócska olaszliszkai birtokán cserkészek segítségével szüretelt az idén, de a fővároshoz közeli Etyeken is megnyitott néhány pincészet egy-egy sort a szüretelni vágyó vidám kompániáknak. Nem lehetetlen, hogy a következő évek őszeinek egyik kedvelt családi-baráti programja lesz a „műkedvelő” szüretelés.

Étkezés előtt pezsgőt!

Örömteli változás a hazai gasztronómiában, hogy egyre több helyen fogadják száraz habzóborral – mondjuk az egyre divatosabb Proseccóval – a vendéget, ahelyett, hogy a régi reflex szerint valami bivaly kisüstivel nyírnák ki az ízlelőbimbókat.
A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk hosszabb változata.

A kisüstivel persze semmi baj, bár az 50% fölé engedése az alkoholnak többnyire öncélú macsóság: ilyen „magasságban” ízt már nem igen érez az ember, az alkohol minden hibát – és minden erényt elfed. Ha a vendéglősnek jóféle pálinkája van, azt inkább a menüsor végén, digeszítvumként, az emésztést segítő „dugóként” érdemes kínálni. Aperitifként azonban nincs párja a (száraz) pezsgőnek: a szénsavgyöngyök, akár egy csapat gyúrója készítik fel az ízlelőbimbókat, az élénk savak pedig étvágyat csinálnak még a jóllakottaknak is - nem beszélve a boroknál alacsonyabb alkoholról, amely azonban könnyen szökik a fejbe, garantálva a társaság hangulatát.
Nem csak ilyen plebejus uzsikhoz.
Van egy népszerű legenda, miszerint az első pezsgőt egy Dom Perignon nevű szerzetes készítette volna, tulajdonképpen véletlenül: a bedugaszolt bora újraerjedt és pezsegni kezdett. A legenda nem igaz, de két dologra jó: a Dom Perignont a világ egyik legdrágább pezsgőjévé tette + a történet elvisz minket oda, ahol a világ leghíresebb habzóborai készülnek: a franciaországi Champagne-ba. A globális felmelegedés kora előtt itt húzódott a borkészítés északi határa: ahol ennél hidegebb volt (Normandia, Nagy-Britannia), ott a bort már almából készítették. A szőlő persze itt sem ért be úgy, hogy abból szép, hagyományos borokat lehessen készíteni: a gyenge alkoholfokú Champagne-i borok olyan savasak, hogy leszedik az ember fogáról a zománcot. De éppen ez kell a pezsgő-alapanyaghoz. A pezsgőházak pincemesterei minden évben gondosan összeházasítják a különböző évek ún. alapborait, hogy a márkához illő alapíz (ígérete) benne legyen – aztán kezdődik a varázslat! A palackba töltött alapborhoz cukros-fajélesztős elegyet, ún. tirázslikőrt adnak, majd ledugaszolják. A cukor hatására a palackban beindul a másoderjedés: emelkedik az alkoholszint és szénsav-képződik. Az elhalt élesztő, a seprő fokozatosan réteget képez az üveg alján: hogy ez az üveg nyakába jusson, egy ember menetrendszerűen forgat egyet az üvegen az erre kifejlesztett állványban. A palack végül fejjel lefelé áll az állványbann, az üveg nyakában pedig összegyűlik a seprő (ami egyébként a nagy pezsgők szép, briósos-pirítós kenyeres ízét adja). Hogy ezt eltávolítsák, a palack nyakát lefagyasztják, a jégdugót kilövik, a hiányzó folyadékot pedig egy ún. expedíciós, vagy dozázslikőr formájában töltik vissza (ezzel lehet beállítani a pezsgő végső szárazságát-édességét). Ez az ún. tradícionális módszer és mint látható, ennél a pezsgő egész életét ugyanabban a palackban éli le. A Champagne-ok és tradícionális módszerrel készített pezsgők ennek megfelelően a legdrágábbak. Az olcsó kategóriát az ún. tankpezsgők képviselik, de tisztességes kompromisszumot köthetünk, ha a két módszer között „félúton” lévő, ún. transzfer metódusú pezsgőt választunk a menüsorunkhoz. Nálunk például ilyen a méltán népszerű Hungaria Extra Dry.

2011. október 2., vasárnap

Must, murci, bor

Miből lesz az alkohol? 
(gyorstalponálló)

A Vasárnapi Blikk-nek (is) írtuk.

A must see.
Kaptunk egy levelet, amelynek írója azt kérdezte, hogy tartósíthatná a mustot a gyerekeinek, a hűtőszekrényben való tárolás ugyanis nem jött be, a mustnak már néhány nap alatt szúrós illata és íze lett, a gyereknek meg hasmenése (ld. még: „Pifta, igyál muftot, nem ifok, mert…”). Pedig van megoldás: a mustot kis műanyagpalackokba érdemes szétporciózni és így eltenni a mélyhűtőbe. Ott nem fog megerjedni, és hogy miért nem, annak rövid elmagyarázása adta az ötletet, hogy ezen a héten arra a varázslatos folyamatra tekintsünk rá, amelynek végén megszületik a bor.
Mint tudjuk, a leszüretelt bogyókat összepréselik, az így nyert gyümölcslevet, vagyis mustot pedig kierjesztik. De mi az az erjedés? Nos, ez egy természetes folyamat, amelynek során a levegőben, a pince falán láthatatlanul éldegélő élesztőgombák elkezdik felfalni a mustban lévő cukrot, szakszóval lebontják azt. A bomlástermék pedig nem más, mint az alkohol. A cukor lebontása során nemcsak alkohol, de szénsav és úgy nevezett mustgáz is keletkezik: ezek miatt lesz szúrós íze és illata a murcinak (a „forrásban” lévő, félig kierjedt mustot ugyanis már így nevezzük) és ezért kell gyertyával lemenni az olyan pincébe, ahol zajlik az erjedés – ha elalszik a gyertya, a pince légtere megtelt a szagtalan, alattomos gázzal, perceken belül elveszíthetjük az eszméletünket. Érdemes egy mondat erejéig elidőzni az élesztőknél is. A mai napig két iskola van: az egyik hívei a hagyományos borkészítésre esküsznek, ők csak „vad”, a levegőben meglévő élesztőket használnak az erjedés beindításához, mindent a természetre bíznak, ez ún. spontán erjedés. És vannak a haladás hívei, akik ún. fajélesztőt adnak a musthoz, ezek általában por alakban kapható, évek alatt kikísérletezett élesztőgombák, amelyek egyébként szintén nem számítanak mesterséges adalékanyagnak. A borászok többsége ez utóbbi technikát alkalmazza: a fajélesztő biztosabb erjedés, a fajtajelleges aromák és illatok kifejlődését segítik, nagyobb hatékonyságot garantálnak. Az élesztők ugyanis maguk sem halhatatlanok. Miután „megették” a cukrot, ők is elpusztulnak: tetemeik leszállnak a mélybe, seprő lesz belőlük. A „halál oka” vagy az, hogy elfogyott a cukor és így éhen halnak (ilyenkor beszélünk szárazra kierjesztett borokról), vagy az, hogy az alkoholkoncentráció egy bizonyos szint fölé emelkedett az újborban. Ez az arány hagyományosan 14-15% körül volt, de fajélesztőkkel ez feljebb is tornászható, ezért nem ritka, hogy melegebb éghajlatról származó, jó cukorgyűjtő szőlőfajták borai akár 16% alkoholtérfogatúak is lehetnek. De az élesztőgombákat elteszi láb alól a kemény hideg, illetve a kánikulai forróság is (de azt mégsem javasolhatjuk, hogy forralják fel a mustot, mielőtt a gyereknek adják…). Amikor az élesztő idő előtt, vagyis azt megelőzően elpusztul, hogy az összes cukrot felfalta volna, a borban úgynevezett maradékcukor képződik. Ennek arányától függően beszélünk majd félédes, vagy édes borokról.

2011. szeptember 26., hétfő

Ihletettekből ihletők

Az OCTOGON magazonban megjelent cikkünk.


Bor és építészet a Lajtán túl

1985 sötét év volt Ausztriában: Otto Nadrasky kémikus három borász társával együtt pár hét leforgása alatt romba döntötte a teljes osztrák borászatot. Módszerük egyszerű, ám annál életveszélyesebb volt: dietilénglikollal, ismertebb nevén fagyállóval „javították fel” a bort, hogy az sűrűbb, testesebb és édesebb legyen, mit sem törődve a ténnyel, hogy a glikol mérgező, nagyobb mennyiségben visszafordíthatatlan károsodást okoz a májnak, a vesének és az agynak. Az elkövetők börtönbe kerültek, egyikük pedig az ítélet után öngyilkos lett. A borhamisítási botránynak messze ható következménye lett.

Felhők az osztrák szőlők felett
Azon túl, hogy a skandalum rövid- és középtávon befagyasztotta az osztrák borpiacot (több ország például betiltotta nyugati szomszédaink borait), 124 millió Schilling/9 millió euró kárt okozva a gazdaságnak, forradalmi erejű változások eredőjévé vált. Mindenekelőtt, az osztrák törvényhozó Európa egyik legszigorúbb bortörvényének megalkotásával reagált , melyen talán csak a magyar tesz túl. A piac teljesen újrarendeződött: sok kisebb borász tönkrement, akiknek szőlőjét és kicsiny üzemét a helyzetben lehetőséget látó, innovatív borászok vették meg. A jutányos árak miatt így még arra is futotta, hogy új technológiába invesztáljanak, ez pedig utóbb a gyökeres megújulás kulcspontjának tetszik.

A törvény szigorúsága és az új eljárások következményeként egyszeriben a funkcionalitás, az átláthatóság, a kontrollálhatóság és ennek nyomán az egyszerűség vált az osztrák borászat gerincévé. Ennek egyértelmű lenyomata a hordozón, azaz az épületeken is megjelent: a borászatok tervezésekor sokkal fontosabb szemponttá vált, hogy például az egyes borászati munkafázisok logikus és (energia)hatékony rendben elvégezhetőek vagy hogy a hordók és tartályok jól tisztíthatóak és megközelíthetőek legyenek, mint az, hogy a pince pincének nézzen ki, legalábbis hagyományos értelembe véve. És nem is néznek ki annak.

A fent vázolt előzmények után a ’90-es évek közepétől valóságos „Bauboom”, azaz építési láz vette kezdetét Ausztriában, és minden, magára valamit is adó borász az új trendet értő és tudó építésztársadalom egy tagját bízta meg borászata tervezésével. Természetesen nem osztrák gyökerű az irányzat: Herzog & de Meuron redukcionista, majd később komplexebb geometriai formákkal operáló világa tekinthető origónak, de az osztrák szakirodalom a Disznókő építészére, Ekler Dezsőre is példaképként, az ausztriai borászatok ihletőjeként tekint. Eklert nem kisebb névvel, mint a katalán Ricardo Bofillal, mások mellett a Chateau Lafite-Rotschild borászat tervezőjével emlegetik egy lapon.

Herr Hillinger, az ifjabb
Az újhullám első osztrák fecskéinek egyike Leo Hillinger volt, aki 1990-ben, 25 évesen vette át édesapjától az alig egy hektár szőlővel bíró borászatot, 400 ezer euró adóssággal együtt. Az adósság törlesztése és a birtokméret 50 hektárra való felduzzasztása mellett Herr Hillinger határozott elképzeléssel közelítetett boraihoz. Új-Zélandról, Ausztráliából és Kaliforniából hazatérve arra a következtetésre jutott, hogy kár mennyiségi versenybe szállni az Újvilággal: ezzel szemben abból kell a legtöbbet kihozni, amiben Ausztria más, illetve jobb, mint a világ többi része. Hillinger ezért luxusterméket készít (ehhez dukáló árazással persze), világviszonylatban kisebb mennyiséget, de nagyon magas minőséget a piacra dobva, az őshonos illetve regionálisan jellemző fajtákra koncentrálva. Edgar Brutler főborász a Hillinger-borokat Design Wine-ként, azaz – jobb híján fordítsuk így – stílusborként definiálja: e meghatározás azt a gondolkodást tükrözi, melyben a bor kult-tárgy, életstílus-elem, és ennek nyomán maga a borászat is az. 

Tökéletes harmóniában van tehát e filozófiával a 2004-ben felhúzott joisi borászat, amelyet a gerner◦gerner plus bécsi építészeti iroda tervezett. A vörös palába „bevájt” épület elegánsan reflektál a borhamisítás sötét korszakára: a homlokzatot szinte teljes egészében kitevő üvegfelület, a látogatóként is megközelíthető nyolc felülvilágító és a kóstolóhelységből az épület hátsó részében lévő oktatóteremhez átvezető „üveghíd”, melyről rálátni a hordókra, mind-mind az átláthatóságot tükrözi. Minden munkafázis ország-világ szeme előtt zajlik (nem beszélve a szervezett túrákról), tisztaságot, ellenőrizhetőséget, rendet és fényt sugallva.

Felülvilágítók
 Maga a borkészítés egyébként teljes egészében a föld alatt zajlik, és nem átvitt, hanem a szó legszorosabb értelmében: odalent a már említett felülvilágítók biztosítják részben a fényforrást, egyszersmind északi fekvésükkel megakadályozzák, hogy a pince túlmelegedjen. Ennek köszönhetően az üzemet nem is kell hűteni/fűteni: maximum 18 Celsius fokra melegszik a legnagyobb nyári hőségben. (A tartályokban erjedő cefre hőmérsékletét természetesen külön kontrollálják, ahogyan ez minden rendes háznál szokás.) A borászat minden ízében könnyedséget, laza eleganciát sugároz, ahogyan egyébként maga a borász is: Leo Hillinger inkább látszik dizájnernek, de legalábbis egy nagyobbfajta vitorlás tulajdonosának, mint borásznak. Az ő polgárpukkasztó habitusa és fizimiskája ugyanúgy hozzátartozik a kult-termékhez, azaz a borhoz, mint maga az épület. Egy palack Hillinger Leithaberg Blaufränkisch megvásárlásával az ember maga is kicsit e világ része lesz, helyet kap a vitorlás fedélzetén. Ez az igazi csúcsra járatott marketing, amely egyébként csodálatosan működik, pláne külföldön: boraik 45-50 százalékát exportálják Németországba, Svájcba, az Egyesült Államokba, de még a fogyasztási szokások miatt bevehetetlennek tartott Kínába és Dél-Koreába is.

Loimer
A Hillinger által is képviselt iskola egyben az osztrák siker lényege: a nagyüzemi tömegtermelés helyett családi borászatok keretei között működnek, azonban nem garázstechnikával, hanem a legmagasabb minőséget produkálni képes technológiával operálnak, melyben a kortárs épületeknek kettős funkciójuk van: egyrészt, ezek az üzemek a legkényelmesebbek a szőlészeti és borászati eljárások szempontjából, másrészt, a Hillinger-effektus mintájára életérzést, kult-státust közvetítenek, amellyel a bort sikerrel adják el. A siker másik fontos kulcsa a termesztett szőlőfajták köre: Ausztria leszállt a világfajtákat hajszoló vonatról, és a sikeresebb borászatok nagyobb arányban „hazaival”, azaz Zöldveltelinivel, Rajnai rizlinggel, Neuburgerrel, Kékfrankossal és Pinot Blanc-nal foglalkoznak. 

Judith Beck borászata
Az új filozófia és borászati építészeti irányzat tehát valójában egy jól működő biznisz-modell, amelyet csak Burgenlandban legalább 40 borászat adaptált sikerrel. És akkor még nem beszéltünk Stájerországról (Steiermark) és Alsó-Ausztriáról (Niederösterreich), ahol szintén hasonló nagyságrendben futhatunk bele modern borászatokba. Legalább a Hillinger iránt tanúsított figyelmet és terjedelmet érdemelné például a Gols községben működő Heinrich biodinamikus borászat, amely már méreteivel lenyűgöző látványt nyújt. A három ütemben (1994-ben, 1999-ben és 2007-ben) felhúzott hatalmas vasbeton építmény felszíni része szó szerint csak a jéghegy csúcsa: két emelet mélyen nyújtózik a borászat, minden pontján gravitációs technológiát megvalósítva. Nagy belmagasságú termek sora nyílik egymásból, ahol időnként 20-30 fa erjesztőkád vagy acéltartály, időnként pedig 3-4 sorba rendezett, többféle méretű fahordó látványa fogadja a látogatót. De ugyanebben a községben található Judith Beck borászata is, amely legalább olyan grandiózus, mint az előbb említett Heinrich. A sort még hosszan lehetne folytatni, hiszen a purbachi Sandhofer, a grosshöfleini Mariell, a gamlitzi Lackner-Tinnacher, az oberloibeni F. X. Pichler vagy a langenloisi Fred Loimer borászatok mind külön figyelmer érdemelnek. A felületes szemlélőnek egyébként akár úgy is tűnhet, hogy egymást „koppintó”, akármit is (galériát, iskolát vagy éppen kórházat) rejthető „dobozok” nőttek ki 10 év alatt az osztrák földből, ám a kulcs ezen épületekhez a funkció elsődlegessége. Az ezekben az épületekben mind praktikusabban megvalósítható borkészítés teszi „tartós termékké” a kortárs borászatokat, és oszlatja el a gyanút, hogy zsákutcás a fejlődés.

F.X. Pichler
A glikol-botrány tehát paradox módon pont az osztrák borászat robbanásszerű fejlődését hozta, mind a borok minősége, mind a kortárs építészet tekintetében. Ezzel együtt sokan képviselik azt a nézetet, hogy borhamisítás nélkül is átesett volna ezen a változáson az osztrák borászat, amire bizonyítékul F. X. Pichler, Prager, Jamek, Knoll és Hirtzberger 1985 előtti, felfelé ívelő pályafutására mutatnak. Így vagy úgy: a botrány mindenképpen katalizátorként hatott Ausztriára, és a 2000-es évekre már többet exportált, mint a borhamisítás előtt.

A tanulság persze nem az, hogy Magyarországnak is ugyan de jól esne egy jó kis fagyálló-sztori; hiszen ami az osztrákoknak a glikol, az nekünk a szocializmus volt. De arra mindenképpen érdemes odafigyelnünk, hogyan eshetett meg, hogy miközben az osztrák borászatok építészei Magyarországot és azon belül is Ekler Dezsőt tekintik példaképüknek, az elmúlt 10-15 évben utcahosszal előztek le bennünket. Persze Eklernek is vannak hazai követői, a fejlődés nálunk is kibontakozóban van, de mintha az összkép még nem lenne olyan kiforrott, mint osztrák barátainknál. Szigorú bortörvényünk van, Ekler Dezsőnk van, már csak a bizniszmodell többi darabját kell sikerrel adaptálnunk.

Így lesznek az ihletettekből ihletők.