2. rész
Bár Monsieur Billecart valóban nagy sármőr (nem beszélve családi pezsgőiről), ám számunkra szombaton mégis a két Master of Wine workshop-ja volt a Nap Eventje. Ez a két derék asszony, Lynne Sherrif és Sarah Jane Evans inkább tűnt megyei könyvátorsnak, mint jedinek - ahogy a Master of Wine-okat a borvilág bábeli szlengjében nevezni szokás. Pedig azok: Ms. Evans nemrégiben védte meg disszertációját, vagyis "padavanból" mostanság avanzsált jedivé, Ms. Sheriff azonban "feketeöves", ő annak az intézménynek, az Institute of Master of Wine-nak az egyik vezetője, ahol 1955 óta csupán 288 kiválasztottnak sikerült eredményes vizsgát tennie. A mi borról szóló tudásunk csak ahhoz volt elég, hogy a két jedi néhány, az előttü(n)k lévő borokkal kapcsolatban tett megjegyzése máris megértesse velünk: ezek a nők beláthatatlan távolságban lévő tudást birtokolnak.
Velük van az Erő.
Sherrif MW és Evans MW |
Nekünk most is szédítő volt az az ismeretanyag, amit az MW-k birtokolnak; és ami szükséges a vizsga sikeres elvégzéséhez. Nem elég megmondani vakteszten, hogy a pohárban milyen szőlőfajtából készült bor van (nekünk már ez sem volt kis kihívás a workshopon...), de tudni kell a terroirt, azaz a szűkebb területet, ahol a szőlő termett, hogy milyen eljárással és milyen stílusirányzat mentén készítettek belőle bort. Ezt a beazonosítást 3x12-szer, azaz 36 borral kell elvégezni. És ez csak az egyik része a három elemből álló vizsgának: egy négy órás dolgozat keretében a borászati ismeretektől a borkereskedelmig bezárólag minden releváns területről számot kell adni, illetve egy disszertációt is le kell adni. Nagyjából lehetetlen küldetésnek tűnik. Nem véletlen, hogy fél évszázad alatt alig háromszáz jelentkezőnek sikerült abszolválni a feladatot. Az elrettentő outcome-arány ellenére most is több száz MW-aspiráns van, közöttünk magyarokkal, akiknek innen is nagyon szorítunk és bízunk benne, hogy hamarosan felkerül Magyarország is a Master of Wine világtérképre.
No, de vissza a workshophoz. Két borsort (egy fehéret és egy domináns fajtával bíró vörös házasítást) kóstoltunk, vakteszten; akárcsak egy MW-vizsgán, nekünk is be kellett azonosítani a szőlőfajtát és a terroirt. Előre lelövöm a poént: három Pinot Gris-t, avagy szürkebarátot és három Grenache-domináns (spanyolul Garnacha) házasítást kaptunk, és természetesen nem találtuk el. Azon túl, hogy szembesültünk saját kicsiségünkkel, ennél fontosabb és előremutatóbb tanulsággal is szolgált a kísérlet. E két világfajta akár egy átlagos ausztrál szupermarket-vásárlónak is napi élmény és természetes találkozás, míg nekünk vagy szinte teljesen ismeretlen vagy lejáratott, a sarki, füstös "Szürkebarát Borozó" világába űzött fajták. (Nyilván egy nagyon szűk szakmai rétegre ez a mondat nem igaz.)
Pedig lenne helye a hazai piacon is több világfajtának, jó lenne olyan természetesnek és magától értetődőnek venni egy Grenache-t mint egy Kadarkát vagy egy Furmintot. Nekünk, a borbár hordának nem kell a szomszédba mennünk egy kis biztatásért, hogy a magyar bort népszerűsítsük, hogy elősegítsük az elkoptatott, elfeledett autochton vagy komoly potenciállal bíró fajták reneszánszát. De ne zárkózzunk be. A magyar "zászlóshajó-fajta" megtalálása közben (fehérek közt vajon a Furmit vagy az Olaszrizling lesz-e az? erről hamarosan posztolunk), iparkodjunk pöttyet többet megtudni a világ borpiacáról. Végtére is ott akarunk standot nyitni mi is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése