Cellars in The Sky-díjkiosztó 2011

Borok a fellegekben 

A világ talán legkülönösebb borversenyét negyedszázaddal ezelőtt Londonban találták ki… Az üzleti utazókra szakosodott – márpedig ilyenből sok volt az egykori gyarmatbirodalom fővárosában - Business Traveller nevű szaklap úgy döntött, megnézi, melyik légitársaság nyújtja utasainak a legjobb fedélzeti borkínálatot. 
A Népszabadság Magazin-nak írtuk.

Ha borról van szó, az angolok nem ismernek tréfát. Az átlag albioni borbarát tudása és tapasztalata lenyűgöző, amit csak részben magyaráz az a tény, hogy a borissza angoloknak – a globális felmelegedés előtt – hazai borban persze nem igazán lehetett osztályrészük, így már „kényszerűségből” is a francia, olasz, portugál borok nagy fogyasztóivá és értőivé váltak. Folyamatosan képezik is magukat: kevés ország tekinthet vissza olyan komoly boriskolai tradíciókra, mint Anglia. Nem csoda, hogy az említett angol szaklap már 1985-ben, a legelső Cellars in the Sky (’pincék az égben’) borversenyen is magasra tette a lécet. A brit borkereskedelem, illetve szőlészet és borászat legnagyobb szaktekintélyeit kérte fel a fedélzeti borok zsűrizésére. A maximalizmust hamar igazolta az élet: a Cellars in the Sky borversenyt ma a világ legrangosabb megmérettetései között tartja számon a (borászati és turisztikai) szakma, a légitársaságok pedig kifejezetten presztízskérdést csinálnak a jelenlétből. A több, mint két évtized alatt így nem csak a verseny, de a versenyzők is sokat fejlődtek. Borportfóliójuk összeállításában a legnagyobb légitársaságok ma már nem ritkán Master of Wine-okat (MW; a borvilág létező legmagasabb szakértői fokozata) kérnek fel zsűrizésre. A Singapore Airlines például  gyakorlatilag „sportot űz” abból, hogy MW-kel tömött zsűrivel dolgozik, jó ideje például a borvilági szupersztárnak számító Steven Spurrier-vel is, míg az ausztrálok a hazai  tévénézők  számára sem ismeretlen Oz Clarkot is fölkérték, nem függetlenül attól a kézenfekvő poéntól, hogy bár ő angol, neve az ausztrálok angol becenevére (Oz) utal, így afféle turisztikai marketingértéke is van. A fedélzeti borkínálat összeállítói borvidékek, fajták és beszállítók százait tesztelik, míg összeáll a végleges borlap. A kínálat részben évszakonként is változik, de még fontosabb a turista és az „első osztály” közötti különbség, nem is beszélve a nagy távolságokat átszelő járatok kínálatáról. Itt nemcsak arra kell gondolni, hogy az American Airlines például a célállomás szerint is változtatja kínálatát, hogy így hangolja a fogadó ország (gasztró)kultúrájára az utasokat: a Spanyolország felé tartó járatokon Tempranillót, az Argentínába repülőkön Malbecet kínálnak. Hanem ügyelnek az extrém körülményekre is. 35 ezer láb magasban ugyanis az ember ízlelőbimbói érzékenyebbek a savra és a tanninra (csersavra), így a leggazdagabb légitársaságok esetében még arra is van példa, hogy speciális, a felhők között tapasztalható légnyomást szimuláló kabinokban tesztelik a borokat.

Az idén hozzánk is megérkezett az Égi borospincékre magyarított elnevezésű verseny. A Business Traveller szaklap magyar „leánya” hasonlóan maximalista volt a londoni szülőkhöz. A verseny szakmai partnerének a Central European Wine Institute-ot (CEWI) sikerült megnyerniük, így a Horkay András és Kielmayer Krisztián vezette szakértőkből és üzleti utazókból álló zsűri a nemzetközi borversenyek szigorú módszertanával vizsgálta a borokat. Bár a Budapestről induló járatok téli menetrendjében kínált borokból csak négy kategóriát állítottak fel (Economy Class fehér és vörös, Business Class fehér és vörös), a rögtön első alkalommal nevező 12 légitársaságnak köszönhetően így is sok tétel versengett a kitüntető címekért. A megmérettetés érdekes eredménnyel zárult: a legjobb fedélzeti borkínálatot az izraeli El Al nyújtotta (három kategóriában is az első három között végzett), míg figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak a román és a portugál borok is.

Égi borospincék, Budapest 2011

Turista fehér:

1.) easyjet - Louis Mondeville, Chapelle de la Guinchay 2010

2.) TAP - Paolo Laureano 2010

3.) Brussels - Chenin Blanc 2011 Twiga Hill

Business fehér:

1.) Carpatair - Recas Sole 2008

2.) El Al - Chardonnay, Uper Galilee 2010

3.) Aerosvit - Vina Santa Rita Sauvignon Blanc 2009

Turista vörös:

1.) KLM - Tarra Andina 2010 chile

2.) Tarom - Feteasca Negra Buduresca 2011

3.) El Al - Clssic Cabernet Merlot Barkan 2009

Business vörös:

1.) Alitalia - Rosso Bastardo Ceasrini Sartoni 2008 Umbria

2.) El Al - The Chosen Aquamarine - Binyamina Winery 2007

3.) Tap -  Casa de Santar DOC 2007

Mi fán terem a Master of Wine?

Jedik, pohárral a kézben

A párlatok és borok világában vannak néhányan, ebben a percben egészen pontosan 299-en, akiket a borbarátok nagy áhítattal egyszerűen csak „jediknek” becéznek, mert szinte emberfeletti a tudásuk a világ borairól, és mert az ő zárt, elit csapatukba is nagyjából olyan nehéz bekerülni, mint egy ifjú padavannak jedi-mesterré válnia. Ők a Master of Wine-ok, a bor nagymesterei.
A Vasárnapi Blikk-nek írtuk.

Magyarra várva.

Az, hogy a világon ma 300-nál is kevesebb MW van, már önmagában is jól mutatja a mesterré válás nehézségeit: az Institute of Masters of Wine-ba (IMW), ami nagyjából a Phd-képzéshez, vagyis az egyetemi diplomát követő doktori képzéshez hasonlítható, már bekerülni is nehéz, sikeresen elvégezni pedig szinte lehetetlen: a bukási arány 90%(!) körüli.
Aki egy kicsit is ért a borhoz, az tudja, hogy a borvilág fővárosa, legbefolyásosabb metropolisza: London. Ez nyílván összefügg a gyarmati múlttal és azzal, hogy a briteknek saját bora nem igen volt a történelem során, így fokozatosan a világ borainak legfőbb vásárlóivá és szakértőivé váltak. Nem véletlen tehát, hogy a Master of Wine-képzés ötlete Londonban született meg, méghozzá 1953-ban, a Borkereskedők Céhe, valamint a Bor és Párlat Társulás összefogásának eredményképpen: e két nagymúltú társaság képviselői fogtak össze, hogy a bor művészetével, tudományával és kereskedelmével kapcsolatos képzés világközpontjává az angol fővárost tegyék. (Sikerült.) A tekintélyes IMW ma már mindkét szervezettől független és tagjain keresztül a Föld 23 országában van jelen.
A szigor egyébként régi hagyománya az iskolának, már az 1955-ös első vizsgán is csupán hatan mentek át a 21 végzős hallgatóból. Pedig már ahhoz is bortudósnak kell lenni, hogy valaki egyáltalán az iskola végéig eljusson. A felvételin általában azok felelnek meg, akik a szintén londoni bázisú (bár képzéseit már a szomszédos Burgenlandban, Ruszton is kínáló) Borakadémia diplomásai: nemzetközi borakadémikussal már mi, magyarok is büszkélkedhetünk, ahogy a Master of Wine-hallgatónk is van: végzett MW-nk még nincs. A jedijelölteknek minimum két éves képzésen kell részt venniük, embert próbáló házi feladatokat, önképző modulokat elvégezniük, évente egy-egy hetet szemináriumon tölteniük, de meghatározott rendje van az egyéni konzultációknak is. És eztán jön csak a neheze: az elméleti képzést négy darab, egyenként háromórás szőlészeti, borászati, borkereskedelmi esszé sikeres megírásával lehet lezárni; a gyakorlatit pedig három darab, külön-külön 12 bort felölelő vakteszttel, amelyen nemcsak a szőlőfajtát kell felismerni, de a származási helyet és a borkészítési technikát is. A képzést egy 10 ezer szavas disszertáció, vagyis szakdolgozat zárja egy szabadon választott, de eredeti, az Intézet által jóváhagyott témában.
A beavatottak tudják, hogy a Master of Wine-képzésnek két-három ígéretes, magyar hallgatója is van, így, ha velük lesz az Erő, hamarosan köszönthetjük az első magyar Jedit is!

A Jedi Tanács - avagy a Master of Wine workshop

Naplóbejegyzés - VinCE 2011, még mindig az első nap
2. rész

Bár Monsieur Billecart valóban nagy sármőr (nem beszélve családi pezsgőiről), ám számunkra szombaton mégis a két Master of Wine workshop-ja volt a Nap Eventje. Ez a két derék asszony, Lynne Sherrif és Sarah Jane Evans inkább tűnt megyei könyvátorsnak, mint jedinek - ahogy a Master of Wine-okat a borvilág bábeli szlengjében nevezni szokás. Pedig azok: Ms. Evans nemrégiben védte meg disszertációját, vagyis "padavanból" mostanság avanzsált jedivé,  Ms. Sheriff azonban "feketeöves", ő annak az intézménynek, az Institute of Master of Wine-nak az egyik vezetője, ahol 1955 óta csupán 288 kiválasztottnak sikerült eredményes vizsgát tennie. A mi borról szóló tudásunk csak ahhoz volt elég, hogy a két jedi néhány, az előttü(n)k lévő borokkal kapcsolatban tett megjegyzése máris megértesse velünk: ezek a nők beláthatatlan távolságban lévő tudást birtokolnak. 
Velük van az Erő.

Sherrif MW és Evans MW

De kik is az MW-k? Az Institute of Master of Wine a világ legmagasabb rangú "boriskolája", amit ha az ember elvégez és a végén leteszi a vizsgát, megkapja a Master of Wine címet. Egyszerűen hangzik, igaz? Think it again. Körülbelül 90 (!) százalékos bukási aránnyal dolgoznak, éveket vesz igénybe a felkészülés, amire jó eséllyel a pályázó gatyája is rámegy, lévén egy-egy házifeladat nagyjából úgy fest, hogy "Keresd fel és kóstold végig Napa Valley borászatait!". Saját forrásból finanszírozva, természetesen. És ahogyan Mrs. Sherrif rávilágított, az oktatás metodológiája a "self-education", azaz az otthon tanulás, a saját energiából, akaratból és erőfeszítésből megszerzett tudás.

Nekünk most is szédítő volt az az ismeretanyag, amit az MW-k birtokolnak; és ami szükséges a vizsga sikeres elvégzéséhez. Nem elég megmondani vakteszten, hogy a pohárban milyen szőlőfajtából készült bor van (nekünk már ez sem volt kis kihívás a workshopon...), de tudni kell a terroirt, azaz a szűkebb területet, ahol a szőlő termett, hogy milyen eljárással és milyen stílusirányzat mentén készítettek belőle bort. Ezt a beazonosítást 3x12-szer, azaz 36 borral kell elvégezni. És ez csak az egyik része a három elemből álló vizsgának: egy négy órás dolgozat keretében a borászati ismeretektől a borkereskedelmig bezárólag minden releváns területről számot kell adni, illetve egy disszertációt is le kell adni. Nagyjából lehetetlen küldetésnek tűnik. Nem véletlen, hogy fél évszázad alatt alig háromszáz jelentkezőnek sikerült abszolválni a feladatot. Az elrettentő outcome-arány ellenére most is több száz MW-aspiráns van, közöttünk magyarokkal, akiknek innen is nagyon szorítunk és bízunk benne, hogy hamarosan felkerül Magyarország is a Master of Wine világtérképre.

No, de vissza a workshophoz. Két borsort (egy fehéret és egy domináns fajtával bíró vörös házasítást) kóstoltunk, vakteszten; akárcsak egy MW-vizsgán, nekünk is be kellett azonosítani a szőlőfajtát és a terroirt. Előre lelövöm a poént: három Pinot Gris-t, avagy szürkebarátot és három Grenache-domináns (spanyolul Garnacha) házasítást kaptunk, és természetesen nem találtuk el. Azon túl, hogy szembesültünk saját kicsiségünkkel, ennél fontosabb és előremutatóbb tanulsággal is szolgált a kísérlet. E két világfajta akár egy átlagos ausztrál szupermarket-vásárlónak is napi élmény és természetes találkozás, míg nekünk vagy szinte teljesen ismeretlen vagy lejáratott, a sarki, füstös "Szürkebarát Borozó" világába űzött fajták. (Nyilván egy nagyon szűk szakmai rétegre ez a mondat nem igaz.)

Pedig lenne helye a hazai piacon is több világfajtának, jó lenne olyan természetesnek és magától értetődőnek venni egy Grenache-t mint egy Kadarkát vagy egy Furmintot. Nekünk, a borbár hordának nem kell a szomszédba mennünk egy kis biztatásért, hogy a magyar bort népszerűsítsük, hogy elősegítsük az elkoptatott, elfeledett autochton vagy komoly potenciállal bíró fajták reneszánszát. De ne zárkózzunk be. A magyar "zászlóshajó-fajta" megtalálása közben (fehérek közt vajon a Furmit vagy az Olaszrizling lesz-e az? erről hamarosan posztolunk), iparkodjunk pöttyet többet megtudni a világ borpiacáról. Végtére is ott akarunk standot nyitni mi is.