Apákról és gyermekeikről szól a mese. Idősebb Franz Weningerről és Luka Józsefről, akik figyelemre méltó örökséget hagytak a világra: két nagy tehetségű fiatal borászt indítottak útjukra, ifjabb Franz Weningert és Luka Enikőt, akik alapvetően határozzák meg a Fertő-tó magyar partjának képét; boraikkal, borászataikkal és elkötelezettségükkel zsenge koruk ellenére irányt mutatnak.
A Weninger család már 1982-től, tehát az osztrák borhamisítási láz elterjedése előtt is szigorú sztenderdek mentén gondozta szőlőjét és készítette borait Ausztriában, így a botrány nem ütötte meg a kis családi borászatot. Sőt, pont az ellenkezője történt: a minuciózusság, a tisztaság és az innovativitás éppen, hogy segítette Franz Weninger Seniort megmaradni és növekedni a körülötte összeomló osztrák borpiacon. Horitschon lankáin hatról huszonnyolc hektárral gyarapította szőlőjét, miközben folyamatosan új vagy helyben még ismeretlen eljárásokkal kísérletezett (például a barrikolással vagy Shiraz telepítésével), az eredmény pedig kézzel foghatóvá vált: 1995-ben az év borászának választották Ausztriában.
Nyilván nem függetlenül az apuka és Gere Attila barátságától, illetve villányi közös vállalkozásuktól, az ifjabb Weninger is beleszeretett a magyar földbe, közelebbről a csillámpalába. Apai segítséggel a Fertő-tó magyar oldalán, Balfnál mára 24 hektárra hizlalta földjeit, amely ráadásul különösen értékes dűlőkön terpeszkedik: a Frettner és a Spern Steiner a soproni borvidék gyöngyszemének számítanak, a legjobban itt érvényesül a Fertő-tó meleg, páradús mikroklímája, amelyet a Soproni hegység is jótékonyan leárnyékol. A kettő közül a csillámpalás Spern Steiner dűlő ragadta meg igazán a fiatal borász képzeletét, hiszen ez a (származását tekintve átalakult) kőzet a szőlő egyik legjobb barátja: azon túl, hogy a világos színű és szó szerint csillámló pala visszatükrözi a napot a szőlőre, jelenlétében a talaj melegebb, mert lazább szerkezete átereszti a csapadékot, ami egyébként lehűtené a földet.
Franz, der Jüngere (a.k.a. Franz Reinhard) a Magyarország felé való nyitottságán túl az innováció fontosságát is megörökölte az atyai házból. Olyan épületbe álmodta a szőlő feldolgozását és a bor készítését, amelyben elsődleges szempont a funkció (például a gravitáció kihasználása vagy a hőmérséklet állandósága), és esztétikai élményként is szolgál. Tulajdonképpen a pályázati kiírás lényege is ez volt, amelyen három építésziroda versenyzett Weninger bizalmáért. Végül egy olyan iroda, a Propeller Z nyerte el a megbízást, amelynek ez lett legelső borászata. (Később az OCTOGON hasábjain már bemutatott Gols-i Heinrich vagy a Claus Preisinger borászatokat is ők tervezték.)
Az üveg-acél-hullámlemez épület három egysége, a pince, a csarnok és az iroda valójában három fő funkciót tölt be. A hordós érlelés helyszíne, azaz a „pince” esetében az állandó szinten tartható 18 fok volt az elvárás, amit a tervezőknek el kellett érniük. Mivel a föld biztosítja az állandó hőmérsékletet, ezért az épületet tulajdonképpen betolták a domboldalba. A csarnokkal szembeni elvárás a levegősség, a világosság, a gravitáció kihasználása, a relatív energiatakarékosság, a szőlészeti és borászati folyamatok könnyű elvégezhetősége és a tisztántarthatóság volt. Ennek nyomán a bécsiek nagy belmagasságot, felül kétoldalt üvegfelületeket terveztek, illetve a pince tetején, kívül alakították ki a szőlő fogadószintjét, ahonnan a bogyózott szőlő a gravitáció segítségével jut le a tartályokba. A harmadik egység a fő esztétikai elem, amely miatt kívülről is jellegzetessé vált az épület: a kubus – amely tulajdonképpen „ráharap” a csarnokra – ad otthont a kóstolóhelyiségnek és az irodának, ahonnan nem mellesleg az egész csarnokra rá lehet látni, felügyelve az ott zajló munkát.
Az épület – a borász elmondása szerint is – maradéktalanul betölti célját; azt a célt, hogy a szőlő mind természetesebb, mind intaktabb módon váljon borrá. A biodinamikusság – amit a balfi borász elsőként vezetett be Magyarországon – a weningeri értelmezésben ugyanis így szól: a lehető legkevésbé beavatkozni a szőlő és a bor életébe. Nem zúzza például a bogyókat külön zúzóbogyózó géppel, hanem azt – legalábbis részben – a természetre bízza: a már említett fogadószintről a még ép szemek egy részének héja akkor roppan meg, amikor a gravitációnak köszönhetően három métert zuhannak, a többi pedig a tartályban szépen-lassan felreped. Ennek következtében a cukor is lassabban és több fázisban kerül ki a bogyóból, ez pedig az erjedés és maceráció folyamatát nyújtja el. A végeredmény: intenzívebb ízek, színek és illatok. Weninger nem csak a malolaktikus fermentációtól (magyarul almasav bontás), a fajélesztős érleléstől, a fordított ozmózistól, cukor hozzáadásától és természetesen a különböző vegyszerektől tartja távol magát, de attól is, hogy például az erjedést szabályozza. Hatalmas betontartályokkal dolgozik, amelyek hőmérséklete nem szabályozható, ellentétben az acéltartályokkal. (Utóbbiból van a borászatban, de ezeket is tervezi lecserélni betonra.) Weningernek van bátorsága, hogy szabadon eressze a bort, a lehető legkevésbé akarja kontrollálni a folyamatokat, amivel sok borász nyilvánvalóan nem értene egyet, hiszen a borászati kánon és a technológia fejlődése is pont abba az irányba tart, ami elvárja és lehetővé teszi a mind gyorsabb és mind pontosabb beavatkozást. (Példa erre a széndioxid kibocsátás alapján szabályozott erjedés, amelyet Laposa tervez alkalmazni.) De a magyar autochton és a regionálisan jellemző fajtákat a figyelem és a fogyasztás középpontjában állítani akaró Franz Weninger – akárcsak édesapja Ausztriában – egy igazi kuruc forradalmár, aki mindig egy lépéssel a többiek előtt jár. (Pár éve például Furmintot is telepített, tekintve, hogy 1230-ban Zapfner néven volt ismert ez a Sopronban akkor még honosnak számító szőlőfajta.) Ha tehát folytatódik az eddigi trend, pár év múlva valószínűleg felélénkül a betontartályok hazai piaca…
Az inspiráló Weninger-sztori azonban sajnos kicsit tipikusan magyar történet is: a balfi borászatot ugyanis mintha elrejtették volna egy hátsó udvarban, a főútról nem is lehet látni, hovatovább sehonnan sem lehet rendesen látni, csak a közvetlen közeléből. Szinte elbújik a kíváncsi szemek elől, és biztosra vehetjük, hogy sem a borász, sem az építész szándéka nem ez volt. A balkáni ízű jelenség gyökere természetesen a magyar bürokrácia útvesztőjében keresendő: ifjabb Weninger eredeti célja 2000 környékén még az volt, hogy a szőlő lankáin, kilátással a tóra húzhassa fel az impozáns épületet, ahol nyilván a vendégek is értékelték volna a nagyszerű fekvést. De a hatóságnál hosszú évek alatt sem járt sikerrel, és végül Balfon is csak úgy kapott engedélyt, hogy a főúttal párhuzamos kis utcácskában építi fel a borászatot. Akár meg is érthetnénk a hatóság döntését, hiszen a Fertő-Hanság Nemzeti Park és a világörökség része a táj, azonban nem világos, hogy ha egy osztrák állampolgár terveit ilyen szigorúság illeti, akkor egy soproni lakos miért húzhatja fel kacsalábon forgó palotáját (a szó legnegatívabb értelmében) a tájvédelmi körzet kellős közepén, ragyogó kilátással a Fertő-tóra, ráadásul úgy, hogy annak semmilyen turisztikai hasznossága és így például GDP-t generáló következménye sincs.
Weninger azonban még a második sorban is úttörő és az által vezetett vonatra Luka Enikő is felült – legalábbis utóbbi így fogalmaz. Pedig a fertőrákosi borász asszony nem, hogy erre a vonatra nem készült felszállni, de borász sem szeretett volna lenni: eredetileg PR-menedzsernek tanult, második opcióként pedig a képzőművészetet tartotta fenn magának. Azonban az élet átírta terveit. Édesapja, a méltán megbecsült Luka József hirtelen halála egy csapásra súlyos döntés elé állította: vagy elvész a családi borászat vagy pályát módosít 24 éves korában. Luka Enikő azt mondja, hogy a kérdés valójában nem is volt kérdés, számára világos volt, hogy édesapja örökségét folytatnia kell. Azonban az eltökéltségen túl akkor még nem sok mindene volt: nem tudta például, hogy a soproni Balfi utca 93. szám alatt bérelt pincében található eszközök mire valóak és úgy általában nem sokat tudott a borászat mikéntjéről. De a családi támogatás mellett egy osztrák barát, Rudolf Križan szakmai tanácsait is maga mögött tudhatta, aki azóta is gondoskodik arról, hogy jó irányba terelgesse az egyébként nagyon határozott elképzelésekkel bíró autodidakta Ponzichter-lányt.
2004-től jöttek is az elismerések, díjnyertes borok, és közben – részben uniós támogatással – felépült az új borászat Fertőrákos határában, remek kilátással a Fertő-tóra. A döntésnél, hogy hol is legyen az új borászat, szintén Herr Križan tanácsai szerint járt el Luka Enikő, amelyben a megközelíthetőség, a szőlőtől való távolság, a praktikusság és a kilátás éppúgy szerepet játszott, mint az érzelmi töltet. Mindez látszik is az soproni építész, Supka-Kovács Tamás által tervezett épületen, amely minden ízében a borász asszony keze nyomát hordozza magán, amely egyébként – hasonlóan a Weninger-borászathoz – keresztül-kasul átlátható. A kóstolóhelyiségből nagy üvegfelületen lehet belátni az üzembe. Az édesapa „keze nyoma” is érezhető az épületen: a gyermek Luka Enikő élménye, hogy édesapja a pince lépcsőjén fel-alá jár, és hatalmas súlyokat cipel, azt a meggyőződést és elhatározást alakította ki a fiatal borászban, hogy az ő borászata földszintes lesz, nem épít a gravitációs eljárásra. Ez egyébként a konkrét helyszínen nehéz is lett volna, hiszen a mészkő talaj lehetetlenné tette volna, hogy oda bármit is bevájjanak. Az épület napnak való kitettségét végül „bivaly hőszigeteléssel” oldották meg, amivel mindenféle beavatkozás nélkül is legfeljebb 22 fokra melegszik a borászat.
A Fertó-tó, mint jelenség nem csak a panoráma és a klíma szempontjából volt fontos az épület tervezésénél. A borászat szépen reflektál a tó építészeti hagyományaira: az oly jellemző vörösfenyő palló például visszaköszön a terasz burkolatán. Összességében az épület szépen illeszkedik a táj arculatába: ha nem lenne rá kiírva, hogy „Luka Pincészet”, nem feltétlenül lehetne rájönni, hogy a falak borászatot rejtenek.
Az avantgárd Franz Weninger és a hagyománytisztelő Luka Enikő életében egy közös pont biztosan van: mindkettejüket elismeri és tiszteli a helyi és az országos borász közösség és példájukat követendőnek tartják. Míg Enikőt a borvidék lelkének tartják, addig Franz az örök újító.
