Európa sok tekintetben kihívásokkal néz szembe: politikaival éppúgy, mint gazdaságival, hiszen teste, az Európai Unió fennállásának legnagyobb krízisét éli épp, nem függetlenül a gazdasági világválság feszítő terhétől. Ezt már csak tetézi, hogy több évtizede az európai borkészítés folyamatosan veszít pozícióiból, jóllehet továbbra is piacvezető. De a kettes pályán erősen jön fel az Újvilág, hogy Kínáról már ne is beszéljünk.
A világ bortérképére tekintve azt láthatjuk, hogy a szőlővel beültetett területek nagysága az 1970-es évek óta folyamatosan csökken: az akkori 10,2 millió hektárról a 2010-es évekre körülbelül 7,5 millió hektárra zsugorodott. Azonban, ha a számok mélyére ásunk, világosan látszik, hogy ez szinte kizárólag Európa - legalábbis szőlőskertjeit illető – hanyatlásának tudható be, ugyanis az Újvilág és Ázsia ültetvényeinek nagysága lassan, de folyamatosan gyarapodik. Tegyük hozzá: Európa még mindig több mint felét (57%) birtokolja a világ összes ültetvényének. Mindeközben az elfogyasztott hektolitereket illetően nem, hogy megcsappant volna a világ borivóinak lelkesedése, de folyamatosan növekvő tendenciát mutat, illeszkedve az előbbi trendhez: míg az európai fogyasztás csökken, addig az Újvilág, de főleg Ázsia folyamatosan nő.
Az OVI (Organisation Internationale de la Vigne et du Vin), azaz a szőlészet és borászat nemzetközi szervezetének statisztikái felvetik a kérdést: mi rejlik az évtizedes trendek mögött? A globális felmelegedés és a trópusi szőlészet egyre kifinomultabb technikái csak részben magyarázzák Európa fokozatos háttérbe szorulását. A kulcs valójában az újvilági borászok zsebében lapul, akik a múlt század második felétől kezdődően egészen máshogyan álltak a borkészítéshez, mint az öreg kontinens mesterei, és az új irányzat azóta is változatlan sikernek és népszerűségnek örvend.
Illik tisztázni, hogy mit értünk a huxley-i hangzású Újvilág alatt: Európa és a Közel-Keleten kívüli szőlőtermesztő és borkészítő vidékeket, nevezetesen Óceániát (Ausztrália és Új-Zéland), Afrikát (elsősorban Dél-Afrika), illetve Észak- (Kalifornia) és Dél-Amerikát (Chile, Argentína). Az egyik legfontosabb – és Európától e ponton nagyban különböző – sajátossága e vidékeknek, hogy klímájuk forróbb, mint az öreg kontinensé. A forradalomhoz pont az ehhez való alkalmazkodási készség kifejlesztése kellett, melyre hol máshol bukkantak volna rá, mint az Egyesült Államokban: a szesztilalom után fedezték fel, hogy hűtéssel csökkenthető az erjedő must hőmérséklete és ezzel megóvható a készülő bor minősége.
Új irányzat született tehát, amely sajátos stílusjegyeket is teremtett: összességében könnyebben érthető, ezért könnyebben is fogyasztható borok kerülnek ki az újvilági pincékből a világpiacra. Ráadásul az új telepítéseket általában nagyon nagy területet fedtek le, ami uniformizált végeredményt szült: hiszen a terroir csak egy-egy dűlőben, kisebb területen értelmezhető és mutatja meg sajátosságait, ipari méretekben ezek a különbségek elmosódnak, átlagolódnak. A nagy birtokméret és a forró éghajlat együttesen eredményezte, hogy az újvilági boroknál sem az évjáratnak, sem a termőterületnek nincs különösebb jelentősége.
Mégis hogyan tudta akkor felvenni a versenyt, sőt lekörözni az óvilági borokat? A válasz elsősorban közgazdasági jellegű. A nagy, egybefüggő termőterületen sokkal nagyobb mennyiségben képesek az újvilági borászok termelni, ezért kisebb árréssel is rentábilisan lehet üzemeltetni a borászatot. Hovatovább az – államilag egyébként erősen dotált – chilei borászatok tökélyre fejlesztették az üzemgazdaságosságot: a szőlő feldolgozását direkt erre a célra készített tankerhajókon végzik, amely Európába (vagy más importáló ország partjaihoz érve) érve palack formájában hagyja el a fedélzetet, készen fogyasztásra. A válasz másik fele a borokat is érintő divathullámok körébe tartozik: az újvilági bor maga a gyümölcsbomba, ezért behízelgő, könnyen fogyasztható, ráadásul a forróbb éghajlat miatt magasabb alkohollal is bírnak, testesebbek, mint európai társaik.
Természetesen szó nincs arról, hogy az Újvilág közepes minőségű lőrével árasztotta volna el az európai piacokat: a kaliforniai borok már 1976-ban a borok híres párizsi versenyén maga mögé utasította a franciákat, mind a vörös-, mind a fehérborok terén. Olyan komoly hatása volt és van az új módszernek, hogy még Európát is megfertőzte: az olasz szupertoszkán (melyek nem tartoznak védett eredet-megjelölés alá) fajták gyakorlatilag Európa újvilági borainak számítanak. Az azonban bizonyos, hogy a szép Újvilág minden tekintetben komoly kihívás elé állítja a terroirjaira, tradícióira és komplexitására oly büszke Európát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése