Ihletettekből ihletők

Az OCTOGON magazonban megjelent cikkünk.

Bor és építészet a Lajtán túl

1985 sötét év volt Ausztriában: Otto Nadrasky kémikus három borász társával együtt pár hét leforgása alatt romba döntötte a teljes osztrák borászatot. Módszerük egyszerű, ám annál életveszélyesebb volt: dietilénglikollal, ismertebb nevén fagyállóval „javították fel” a bort, hogy az sűrűbb, testesebb és édesebb legyen, mit sem törődve a ténnyel, hogy a glikol mérgező, nagyobb mennyiségben visszafordíthatatlan károsodást okoz a májnak, a vesének és az agynak. Az elkövetők börtönbe kerültek, egyikük pedig az ítélet után öngyilkos lett. A borhamisítási botránynak messze ható következménye lett.

Felhők az osztrák szőlők felett

Azon túl, hogy a skandalum rövid- és középtávon befagyasztotta az osztrák borpiacot (több ország például betiltotta nyugati szomszédaink borait), 124 millió Schilling/9 millió euró kárt okozva a gazdaságnak, forradalmi erejű változások eredőjévé vált. Mindenekelőtt, az osztrák törvényhozó Európa egyik legszigorúbb bortörvényének megalkotásával reagált , melyen talán csak a magyar tesz túl. A piac teljesen újrarendeződött: sok kisebb borász tönkrement, akiknek szőlőjét és kicsiny üzemét a helyzetben lehetőséget látó, innovatív borászok vették meg. A jutányos árak miatt így még arra is futotta, hogy új technológiába invesztáljanak, ez pedig utóbb a gyökeres megújulás kulcspontjának tetszik.

A törvény szigorúsága és az új eljárások következményeként egyszeriben a funkcionalitás, az átláthatóság, a kontrollálhatóság és ennek nyomán az egyszerűség vált az osztrák borászat gerincévé. Ennek egyértelmű lenyomata a hordozón, azaz az épületeken is megjelent: a borászatok tervezésekor sokkal fontosabb szemponttá vált, hogy például az egyes borászati munkafázisok logikus és (energia)hatékony rendben elvégezhetőek vagy hogy a hordók és tartályok jól tisztíthatóak és megközelíthetőek legyenek, mint az, hogy a pince pincének nézzen ki, legalábbis hagyományos értelembe véve. És nem is néznek ki annak.

A fent vázolt előzmények után a ’90-es évek közepétől valóságos „Bauboom”, azaz építési láz vette kezdetét Ausztriában, és minden, magára valamit is adó borász az új trendet értő és tudó építésztársadalom egy tagját bízta meg borászata tervezésével. Természetesen nem osztrák gyökerű az irányzat: Herzog & de Meuron redukcionista, majd később komplexebb geometriai formákkal operáló világa tekinthető origónak, de az osztrák szakirodalom a Disznókő építészére, Ekler Dezsőre is példaképként, az ausztriai borászatok ihletőjeként tekint. Eklert nem kisebb névvel, mint a katalán Ricardo Bofillal, mások mellett a Chateau Lafite-Rotschild borászat tervezőjével emlegetik egy lapon.

Herr Hillinger, az ifjabb

Az újhullám első osztrák fecskéinek egyike Leo Hillinger volt, aki 1990-ben, 25 évesen vette át édesapjától az alig egy hektár szőlővel bíró borászatot, 400 ezer euró adóssággal együtt. Az adósság törlesztése és a birtokméret 50 hektárra való felduzzasztása mellett Herr Hillinger határozott elképzeléssel közelítetett boraihoz. Új-Zélandról, Ausztráliából és Kaliforniából hazatérve arra a következtetésre jutott, hogy kár mennyiségi versenybe szállni az Újvilággal: ezzel szemben abból kell a legtöbbet kihozni, amiben Ausztria más, illetve jobb, mint a világ többi része. Hillinger ezért luxusterméket készít (ehhez dukáló árazással persze), világviszonylatban kisebb mennyiséget, de nagyon magas minőséget a piacra dobva, az őshonos illetve regionálisan jellemző fajtákra koncentrálva. Edgar Brutler főborász a Hillinger-borokat Design Wine-ként, azaz – jobb híján fordítsuk így – stílusborként definiálja: e meghatározás azt a gondolkodást tükrözi, melyben a bor kult-tárgy, életstílus-elem, és ennek nyomán maga a borászat is az. 

Tökéletes harmóniában van tehát e filozófiával a 2004-ben felhúzott joisi borászat, amelyet a gerner◦gerner plus bécsi építészeti iroda tervezett. A vörös palába „bevájt” épület elegánsan reflektál a borhamisítás sötét korszakára: a homlokzatot szinte teljes egészében kitevő üvegfelület, a látogatóként is megközelíthető nyolc felülvilágító és a kóstolóhelységből az épület hátsó részében lévő oktatóteremhez átvezető „üveghíd”, melyről rálátni a hordókra, mind-mind az átláthatóságot tükrözi. Minden munkafázis ország-világ szeme előtt zajlik (nem beszélve a szervezett túrákról), tisztaságot, ellenőrizhetőséget, rendet és fényt sugallva.

Felülvilágítók

 Maga a borkészítés egyébként teljes egészében a föld alatt zajlik, és nem átvitt, hanem a szó legszorosabb értelmében: odalent a már említett felülvilágítók biztosítják részben a fényforrást, egyszersmind északi fekvésükkel megakadályozzák, hogy a pince túlmelegedjen. Ennek köszönhetően az üzemet nem is kell hűteni/fűteni: maximum 18 Celsius fokra melegszik a legnagyobb nyári hőségben. (A tartályokban erjedő cefre hőmérsékletét természetesen külön kontrollálják, ahogyan ez minden rendes háznál szokás.) A borászat minden ízében könnyedséget, laza eleganciát sugároz, ahogyan egyébként maga a borász is: Leo Hillinger inkább látszik dizájnernek, de legalábbis egy nagyobbfajta vitorlás tulajdonosának, mint borásznak. Az ő polgárpukkasztó habitusa és fizimiskája ugyanúgy hozzátartozik a kult-termékhez, azaz a borhoz, mint maga az épület. Egy palack Hillinger Leithaberg Blaufränkisch megvásárlásával az ember maga is kicsit e világ része lesz, helyet kap a vitorlás fedélzetén. Ez az igazi csúcsra járatott marketing, amely egyébként csodálatosan működik, pláne külföldön: boraik 45-50 százalékát exportálják Németországba, Svájcba, az Egyesült Államokba, de még a fogyasztási szokások miatt bevehetetlennek tartott Kínába és Dél-Koreába is.

Loimer

A Hillinger által is képviselt iskola egyben az osztrák siker lényege: a nagyüzemi tömegtermelés helyett családi borászatok keretei között működnek, azonban nem garázstechnikával, hanem a legmagasabb minőséget produkálni képes technológiával operálnak, melyben a kortárs épületeknek kettős funkciójuk van: egyrészt, ezek az üzemek a legkényelmesebbek a szőlészeti és borászati eljárások szempontjából, másrészt, a Hillinger-effektus mintájára életérzést, kult-státust közvetítenek, amellyel a bort sikerrel adják el. A siker másik fontos kulcsa a termesztett szőlőfajták köre: Ausztria leszállt a világfajtákat hajszoló vonatról, és a sikeresebb borászatok nagyobb arányban „hazaival”, azaz Zöldveltelinivel, Rajnai rizlinggel, Neuburgerrel, Kékfrankossal és Pinot Blanc-nal foglalkoznak. 

Judith Beck borászata

Az új filozófia és borászati építészeti irányzat tehát valójában egy jól működő biznisz-modell, amelyet csak Burgenlandban legalább 40 borászat adaptált sikerrel. És akkor még nem beszéltünk Stájerországról (Steiermark) és Alsó-Ausztriáról (Niederösterreich), ahol szintén hasonló nagyságrendben futhatunk bele modern borászatokba. Legalább a Hillinger iránt tanúsított figyelmet és terjedelmet érdemelné például a Gols községben működő Heinrich biodinamikus borászat, amely már méreteivel lenyűgöző látványt nyújt. A három ütemben (1994-ben, 1999-ben és 2007-ben) felhúzott hatalmas vasbeton építmény felszíni része szó szerint csak a jéghegy csúcsa: két emelet mélyen nyújtózik a borászat, minden pontján gravitációs technológiát megvalósítva. Nagy belmagasságú termek sora nyílik egymásból, ahol időnként 20-30 fa erjesztőkád vagy acéltartály, időnként pedig 3-4 sorba rendezett, többféle méretű fahordó látványa fogadja a látogatót. De ugyanebben a községben található Judith Beck borászata is, amely legalább olyan grandiózus, mint az előbb említett Heinrich. A sort még hosszan lehetne folytatni, hiszen a purbachi Sandhofer, a grosshöfleini Mariell, a gamlitzi Lackner-Tinnacher, az oberloibeni F. X. Pichler vagy a langenloisi Fred Loimer borászatok mind külön figyelmer érdemelnek. A felületes szemlélőnek egyébként akár úgy is tűnhet, hogy egymást „koppintó”, akármit is (galériát, iskolát vagy éppen kórházat) rejthető „dobozok” nőttek ki 10 év alatt az osztrák földből, ám a kulcs ezen épületekhez a funkció elsődlegessége. Az ezekben az épületekben mind praktikusabban megvalósítható borkészítés teszi „tartós termékké” a kortárs borászatokat, és oszlatja el a gyanút, hogy zsákutcás a fejlődés.

F.X. Pichler

A glikol-botrány tehát paradox módon pont az osztrák borászat robbanásszerű fejlődését hozta, mind a borok minősége, mind a kortárs építészet tekintetében. Ezzel együtt sokan képviselik azt a nézetet, hogy borhamisítás nélkül is átesett volna ezen a változáson az osztrák borászat, amire bizonyítékul F. X. Pichler, Prager, Jamek, Knoll és Hirtzberger 1985 előtti, felfelé ívelő pályafutására mutatnak. Így vagy úgy: a botrány mindenképpen katalizátorként hatott Ausztriára, és a 2000-es évekre már többet exportált, mint a borhamisítás előtt.

A tanulság persze nem az, hogy Magyarországnak is ugyan de jól esne egy jó kis fagyálló-sztori; hiszen ami az osztrákoknak a glikol, az nekünk a szocializmus volt. De arra mindenképpen érdemes odafigyelnünk, hogyan eshetett meg, hogy miközben az osztrák borászatok építészei Magyarországot és azon belül is Ekler Dezsőt tekintik példaképüknek, az elmúlt 10-15 évben utcahosszal előztek le bennünket. Persze Eklernek is vannak hazai követői, a fejlődés nálunk is kibontakozóban van, de mintha az összkép még nem lenne olyan kiforrott, mint osztrák barátainknál. Szigorú bortörvényünk van, Ekler Dezsőnk van, már csak a bizniszmodell többi darabját kell sikerrel adaptálnunk.

Így lesznek az ihletettekből ihletők.